A Bon Jovi tavaly ünnepelte fennállásának 40. évfordulóját. Ebből az alkalomból készült el a zenekar teljes élettörténetét átölelő Thank You, Good Night : The Bon Jovi Story című négy részes dokumentumfilm sorozat, amely a Disney+ jóvoltából a magyar nézők számára is elérhető egy ideje. Kicsit Spoileres filmajánló.
Egy zenerajongónak, vagy tudatos zenehallgatónak mindig érdekes egy-egy híres muzsikus, vagy banda élettörténete, akkor is, ha nem is kifejezetten rajongó az adott személy.
Jómagam is elolvastam és végignéztem szinte az összes elérhető írott és/vagy mozgóképes zenei dokut, attól függetlenül, hogy mennyire kedvelem vagy nem kedvelem az adott előadót.
A Bon Jovi is hasonló helyzetben van esetemben: a zenekart természetesen ismerem, dalaikat kedvelem, és egyértelmű, hogy a rockzenében egy megkerülhetetlen jelenség a new jersey-i bagázs. Ők az az alakulat akik a ’80-as évek sikerei után azon kevesek közé tartoztak, akik a grunge tornádót is túlélték, és a 2000-es évekbe is át tudták magukat menteni a Crush című lemezzel. Tiszteltem őket, érdekesek voltak, de igazi fannak sosem tartottam magam.
Valószínűleg, épp emiatt kerülte el a figyelmemet elsőre az írás tárgyát képező dokumentumfilm. Azonban, történt valami: szinte egyszerre hívta fel a figyelmemet erre a remek alkotásra jelen blog alapítója, Szénégető Richi, és a Grungery alapítója, Pintér Miki. És, míg az előbbiről tudvalevő, hogy behatóan ismeri és szereti a zenekar munkásságát, addig az utóbbi úriembertől egyáltalán nem vártam, hogy egy, a hajmetál korszak ikonjairól szóló alkotást kifejezetten a figyelmembe ajánl – ismerve a zenei ízlését, ez eléggé meglepő fordulat volt tőle.
Ennek köszönhetően vetettem bele magam a Bon Jovi dokumentumfilmbe, amelynek hatására talán hosszú évek után elértük azt is, hogy most már magamról is elmondhatom, hogy elkezdtem rajongani. És talán annak is köze lehet a dologhoz, hogy a márciusi new yorki utam során a zenekar új dala, a Legendary debütálása épp a New Jersey határán található alagútban ért…nagyon sorsszerű volt, hogy én épp akkor épp ott vagyok Jon Bongiovi szülővárosában, amikor hosszú idő után kijön egy dallal, és ezt a helyi rádió épp leadja…
De lássuk milyen a róluk szóló alkotás.
A négy részes film igen bő lére van eresztve: egyenként egy, másfél órás részekről beszélünk – természetes ez, hogy 40 évnyi történetet feleleveníteni, mélységet adni neki, vagy más perspektívába helyezni egy időigényes dolog…de minden perc megéri.Főleg azért, mert ez – filmkritikai fordulattal élve – egy lassan építkező alkotás.Az első epizód a New Jersey VS Everybody címet viseli…alapvetően egy szokásos sztori: egy tinisrác elkezd otthon a garázsban zenélgetni, majd társakat keres a környékbeli hasonszőrűek közt… gimis bulik, próbálkozások, alkalmi munkák…és végül egy rádióállomás elkezdi játszani a Runaway-t, melynek hatására lemezszerződést kapnak, és elindulnak a befutás felé vezető úton. Persze érdekesek a visszaemlékezések, és a VHS kazettákról előkotort archív felvételek, de elsőre ez egy viszonylag szokványos történet, egy meglehetősen átlagos tálalásban…aztán elkezd mélységet kapni a dolog…elsősorban ott, hogy egyre hangsúlyosabban jelenik meg a dialógusokban a New Jersey identitás, és hogy ez mit is jelent…igen, tudjuk, hogy ez nem Los Angeles, de még csak nem is New York…de, annyira nem zenei fellegvár, hogy igazából egy fontos inspiráló előd van, aki el tudja hitetni a Bon Jovival, hogy ezt innen is meg lehet csinálni: Bruce Springsteen. A Főnök maga is megjelenik interjúalanyként és SPOILER! a negyedik részben pedig újra felbukkan, és az egész történetet keretes szerkezetbe is foglalja ezzel a maga szemszögéből, mint öreg barát, mentor és példakép. A Boss alanyi jogon is a rockzene egyik állócsillaga, de talán maga sem gondolta volna az elején, hogy a létezése inspirálni fog egy másik, hasonlóan tartalmas és több évtizedes karriert. Uh, kösz Főnök, mindent…és köszi Richi Sambora, hogy egyfajta Marveles stáblista utáni jelenetben felbukkansz, majd innentől végig jelen vagy a filmben, mint a zenekar őszinte és vicces ex-alapító tagja.
A nyitó rész hatvan perce után jön a másfél órás folytatás, a Nowhere to Everywhere: az első két lemez és az ehhez kapcsolódó végtelen turné története – a ’80-as évek minden kötelező velejárójával – nem a bulvár miatt volt érdekes, hanem azért, mert ilyenkor kicsit képet kap az ember, hogy egy befutás alatt álló zenekar mennyit melózik. Persze lehet mondani, hogy szex, drugs and rock and roll, de irgalmatlan az a munka, amit a dalszerzésbe, turnézásba, promóciós tevékenységekbe fektetnek ilyenkor az emberek: akik azt mondják, hogy a zenész az egy külön állatfaj, azoknak igazuk van: többek közt azért, mert biztos, hogy az emberiségnek csak egy kis százaléka bír olyan genetikával, ami ezt az igénybe vételt. Nem csoda, hogy azzal ér véget a fejezet: megjelentettük a harmadik lemezünket is, világsztárok lettünk, körbeturnéztuk a világ összes kontinensét oda-vissza, de most már húzzunk haza, mert kiégtünk…
A harmadik rész a Brothers in Arms, nagyjából egy és egy negyed óra időtartamban a zenekar talán legnagyobb erényét és a legnehezebb időszakát egyszerre mutatja be: 1990: a belső feszültségekkel teli, végtelenségig elcsigázott, identitásválsággal küzdő zenekar azon gondolkodik, hogy feloszlik. A két főkolompos Jon és Sambora elkezd külön utakon járni, szólóalbumokat jelentetnek meg…és ekkor jelenik meg a napfényes rockzene felett a seattlei grunge felhő, amely nem egy glamrock bandának okoz karriervéget, vagy legalábbis karriertörést. A Bon Jovi tagjai azonban 1992-ben egy Keep The Faith című lemezzel, és új imidzzsel mentik át magukat ebbe az időszakba, majd 2000-ben, egy már teljesen új generációt szólítanak meg a Crush című lemezzel és a rajta szereplő It’s My Life -al.
Számomra nagyjából itt ért véget a Bon Jovi …bár a kedvenc kiadványom tőlük a 2001-es One Wild Nigh Live, de ez nem sorlemez, hanem koncertfelvételek gyűjteménye.
A 2002-es Bounce lemeznél mondtam azt, hogy nem rossz ez, de valahogy túl harapós és túl borongós ez Bon Jovinak … és innentől a BJ lemezeket felületesen végigpörgetve mindig megállapítottam, hogy ez annyira nem jó, nem nekem szól már a dolog.
A Thank You, Good Night harmadik része az, ami több, mint húsz évnyi -tehát egy fél életműnyi -dalt és lemezt rehabilitált nekem. A már említett Bounce dalírási fázisa közben történt a 9/11 tragédia, és a zenekar tagjaira ez akarva akaratlanul hatott. Ezzel a háttérinfóval kiegészülve teljesen más értelmet nyer az egész lemez, meg is hallgattam egy huzamban háromszor egymás után…. 2013-ban pedig távozik Richie Sambora, aki a zenekar Keith Richardsa, vagy Jimmy Page volt… hogyan és miként születtek lemezek és dalok abban az időszakban, amikor a zenekar két dalszerzője egyre távolodik egymástól emberileg és zeneileg…és miért csak a szakítás után öt évvel jelenik meg ez direkten a This House is Not For Sale albumon? Nyilván azért, mert egy harminc éves alkotói közösség, egy barátság bomlott fel, ez Jon Bon Jovi számára annyira nehéz volt, hogy évek kellettek neki a feldolgozásra…mindenközben pedig a régi tagok pótlása, Phil X zenekarba való integrálása, és egy 150 fős stáb működtetése és megélhetése is nyomta a vállát. És akkor még nem beszéltünk az akkoriban kezdődő hangszálproblémákról, amelyek eredményezték az elmúlt évtized „de szar a Bon Jovi, abba kéne már hagyni” típusú kommentjeit.
A „Nincs problémám a méltóságteljes megöregedéssel” – ez is lehetne a záróakkord címe. De maradjunk abban, hogy a Legendary címet kapta, és majdnem sírva néztem végig a 75 perc egészét. Az egészségügyi problémákkal és kétségekkel küzdő Bon Jovi. A Rock and Roll Hall Of Fame-be beiktatásra kerülő Bon Jovi. Az új dalokat író Bon Jovi. Az archívumban turkáló öregedő Bon Jovi. A hajléktalanok megsegítésére alapítványt létrehozó Bon Jovi. A politizáló Bon Jovi. Az esendő, de mindig újra felálló Bon Jovi.
Ez a film több, mint egy rockzenei doku: inspiratív, elgondolkodtató, és akkor is imádni fogod (Jon) Bon Jovit a végére, ha azt se tudtad előtte, hogy ki a csávó (bár, ha ez így van akkor valószínűleg egy másik bolygóról jöttél)