A streaming világában szinte minden friss és valaha megjelent kiadvány pár kattintás után elérhető, így nem csoda, ha a lelkes zenevadász egy idő után besokall, tesz egy lépést hátra, és számot vet egyebek mellett azokról a 2025-ben megjelent lemezekről, amelyek a leginkább megragadták a figyelmét. Ez történt jelen cikkben is, amely az eddig megszokottaknál kétségkívül szubjektívabbra sikerült – ez is volt a cél – , de ezzel együtt remélhetőleg minél több Olvasónknak szolgáltat kellemes időtöltést. A listáról olyan remek LP-k maradtak le, mint a legújabb Paradise Lost, Steven Wilson, Sadist és Ihlo, vagy magyar részről a Wall Of Sleep.
A-Z – A2Z2
A Fates Warning aranytorkú énekese, Ray Alder és a prog metal kiválóság soraiban szintén megfordult dobos fenomén, Mark Zonder által életre hívott supergroup második lemeze a három évvel korábbi bemutatkozásnál is jobban sikerült, számomra egyenesen az Év Lemeze titulus egyik legfőbb várományosa. Ray a FW-ban és másutt megszokott szívszorító melódiái kevésbé vannak előtérben, ellenben harsányabb, erőtől duzzadó hangja az egyik legfontosabb katalizátora a szépen kavargó dallamvilágnak, amelyet a többi zenésztárs játéka mellett Zonder sodró lendületű, elegánsan virtuóz dobolása egészít ki és tesz szinte fokozhatatlanul élvezetessé, egyebek mellett a Nothing Is Over, az I Am Numb és a Now I Walk Away dalokban. (10/10)
Baest – Colossal
Dánia fenegyerekei már a 2015-ös megalapítást követően a dán extrém metal bandák körében tipikusnak mondható, groove-orientált, jellegzetesen mélyre hangolt hangzásvilág kereteiből kilépve taposta ki a saját útját, amelynek egyik csúcspontja a harmadik nagylemez Necro Sapiens-t (2021) követő Justitia EP és különösen annak Ecclesia című tétele, amelyben a zenekar a kimértebb, szellősebb ritmusokra és a még kidolgozottabb riffekre és dallamokra helyezte a hangsúlyt. Az új album, a Colossal egy újabb csavart tartogat: a zenekar rendkívül frappáns módon, kiváló komponálás útján tesz utalásokat klasszikus heavy metálos gyökereire, miközben a maga által kitaposott ösvényen halad tovább az olyan tételekben, mint a remek nyitány Stormbringer, a bólogatós Unfortunate Son, a honfitárs hard rock kiválóság D-A-D frontemberével megerősített King Of The Sun vagy a szigorúbbra vett Imp Of The Perverse. (8,5/10)
Benthos – From Nothing
Az olaszok nem viccelnek: az itáliai rock/metált méltató cikkünkben is említett, szimfo-power Rhapsody Of Fire, a folk metálos Elvenking, a tech-death monstrum Sadist, megannyi társuk mellett a maguk terepén a világ élvonalába tartoznak. Immáron ide kívánkozik az idén harmadik albumával előrukkolt, fiatal Benthos is – akik nevüket a mélytengeri organizmusok gyűjtőnevéből kölcsönözték. A csapat egyszemélyben egyesíti a progresszivitásban, extrémitásban, tördelt ritmusokban és sajátos dallamokban kiemelkedő Dillinger Escape Plan, a Protest The Hero és a The Mars Volta erényeit, s ezzel egyidejűleg törekszik az egyedi megszólalásra. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a From Nothing korong Let Me Plunge, az As A Cordyseps vagy a Pure című tétele. (9/10)
Between The Buried And Me – The Blue Nowhere
Számomra rettenetesen nehéz lenne másik, komplett műfajokat ilyen szinten összefogó és azokon átívelő zeneiségű, az egyéni hangszeres teljesítményben és összhangzatban egyaránt ily fokon világverő, és az elme bugyraiban való elmélyülésben ennyire kifinomult zenekart említeni, mint a kvintettből két évtizedes stabilitást követően kvartetté fogyatkozott Between The Buried And Me. Az amcsi zsenik tizenegyedik albumukon is képesek voltak a megújulásra, egyben stílusuk tovább finomítására, és nem várt kikacsintásokra, amelyeket olyan monumentális dalokban örökítettek meg, mint a funk/fusion Things We Tell Ourselves In The Dark, az esszenciális Absent Thereafter, a megadallamos The Blue Nowhere vagy az ipari/drone God Terror. (10/10)
Cea Serin – The World Outside
Mindössze néhány napja ismertem meg ezt a prog metal formációt Janink ajánlása nyomán, de teljesen magával ragadott a The World Outside LP „külső világa”. A Dream Theater, a korai Fates Warning, a Shadow Gallery és hasonszőrű formációkkal rokon hangzású banda több mint húsz éve létezik, ennek ellenére nem túl bőséges diszkográfiával rendelkeznek, mindössze egy maréknyi hanghordozó került ki eddig a kezeik közül. Ám azok, a friss dalcsokor alapján annál értékesebbek – elég csak a 12 perc fölé nyúló Where None Shall Follow-t vagy a hasonló terjedelmű Until The Dark Respons-ot meghallgatni. (9/10)
Cosmic Cathedral – Deep Water
A Cosmic Cathedral egy nagyon friss formáció, nagyon tapasztalt zenészekkel. A zenekar fő alakja Neal Morse, aki anno a Spock’s Beard neo prog csapatban szerzett nevet magának, de szólóban és számos más felállásban is maradandót alkotott. Egy kerek, szép ívű, ugyanakkor cseppet sem zavaró panelekkel operáló anyagot készített a zenekar, amely nincs híján a szakralitásnak, hűen tükrözve a főhős életszemléletét. A Deep Water legemlékezetesebb momentumai közé tartozik a Deep Water Suite II: Lauch Out, Pt. One és a 9 percet közelítő Walking In Daylight. (9/10)
Green Carnation – A Dark Poem, Pt. I : The Shores Of Melancholia
Ahogy a címből is sejthető, a 2020-ban visszatért norvég prog mesterek nagyszabású munkájának első részéről van szó, amelyet további két felvonás követ év végén és 2026 elején. A hat tételes anyag ízig-vérig Green Carnation, tele a csapatra jellemző motívumokkal, ugyanakkor hallható néhány nem várt megoldás is, például az Enslaved-frontember közreműködésével készült The Slave That You Are-ban, amely egy kicsit visszavisz a CG életre hívását megelőző, black metálos Carpathian Forest világához. Az In Your Paradise és a Shores Of Melancholia pedig a sokoldalú csapatot legjobb formájában mutatja, a Light Of Day, Day Of Darkness opusz monumentalitását és a The Quiet Offspring nyers fogósságát is felidézve. (9/10)
Messa – The Spin
A Messa az olaszoknál nem éppen legelterjedtebb doom orientált zenében utazik, de nagyon izgalmas, egyedi formában, melynek központjában a rendkívül technikás és ugyanakkor érzelmes női ének, valamint a változatosan, izgalmasan szerkesztett dalok állnak. A muzikális összkép alapvetően az olyan female-fronted együttesekével hasonlatos, mint a Madder Mortem, az Avatarium vagy a friss felfedezések sorát gyarapító, idén szintén komolyat villantott King Witch, de ahogy az említettek valamelyest különböznek egymástól, úgy a Messa is tud némi – sőt nem kevés – sajátos ízt vinni ebbe a viszonylag kötött szabályrendszerben működő stílusba. Jól példázza mindezt a harapósabb, egyben fülbemászóbb oldalt mutató At Races és az elképesztő dallamérzékkel megírt, lebilincselően építkező Immolation líra. (9/10)
Naxatras – V
A görög zenekarokat bemutató cikkünkben kiemelt helyen szereplő Naxatras a pszichedelikus rock egyik legkiválóbb kortárs képviselője. Ötödik nagylemezük még kiérleltebb, rétegzettebb, tele a régi nagyok hatásaival, utánérzéseivel, mint az Aphorite’s Child vagy a Pink Floyd, de saját karakterbe ágyazva. Több tucatszor meghallgattam már ezt a korongot, és még mindig vonz, hogy újra és újra megpörgessem. Igazán különleges érzés, amikor az ember azon kapja magát, hogy időről időre új kedvenc dalt avathat egy albumon. Így van ez most is: egyszer a Celestial Gaze, máskor a Numenia, majd a Spacekeeper, aztán az Utopian Structures kerül az élre, mindig más-más káprázatos, vagy éppen finom részlet okán. (9,5/10)
Needless – Premonition
Az idei hazai felhozatalt ebben a felsorolásban a prog/tech death metált nemzetközi szinten űző, dánszentmiklósi Needless képviseli. Forczek Ádámék az összes lehetséges aspektusból nézve előreléptek ezen a korongon, még a szintén országhatárokon jócskán túlnyúló elismertségnek örvendő előző koronghoz, a The Cosmic Cauldronhoz képest is. A legfontosabbak persze a dalok, és ha a Derelict kompaktságát, a Twilight Cradle groove alapú progresszivitását vagy a csúcsalkotásnak tekinthető Dark Epiphany atipikus bravúrjait vesszük, érthető, miért számít óriási teljesítménynek ez az LP. (9,5/10)