A popzene szükségszerűen konvencionális, mindig a maga korszakának habkönnyű lenyomata. De mi van akkor, ha valaki felrúgja az írott és íratlan szabályokat, és úgy ír lemezt, hogy sem a stílus, sem a terjedelem, sem a mondanivaló nem populáris? Raye új albuma minden szempontból áthágja a szabályokat: a This Music May Contain Hope nem kiszámítható, nem algoritmizálható, és nem emészthető könnyen. A sokszínűsége és rétegzettsége miatt viszont egyértelműen kijelenthető, hogy a hölgy megírta 2026 legelőremutatóbb és legőszíntébb albumát, amely saját magának egy traumafeldolgozó önvallomás, a szakmának pedig egy görbe tükör. Lemezkritikánk.
A mai 2 perces, TikTok trendre szabott popzenei milliőben egy 17 dalos, 1 óra 13 perces, koncepcionális albumot kiadni eleve vakmerő húzás, de nem ez az egyetlen dolog ami kiemeli ezt a lemezt a kortársak művei közül.
Érdemes beszélni a lemez összefüggéseiről: a dalok kvázi egy egységes történetté állnak össze, de zenei értelemben viszont szerteágazóak. A vezérfonal a négy évszak – a Vivaldi gag megjelenése az egyik dalban tehát nem véletlen, és nem is öncélú giccs. Sokkal inkább előrevetít valamit, ami kozmikusan határtalan, mint a zene maga.
Ugyanis, muzikálisan nézve nincs stílusbeli kapaszkodó, barokkosan ható már-már komolyzenei magasságok, kortárs trip-hop, és a ’60-as éveket idéző soul/motown hatások egyaránt megférnek az albumon. Itt érdemes kitérni a két legjelesebb közreműködöre: az egyikük Hans Zimmer, a másikuk Al Green. Nyilvánvaló, hogy egyikük nevénél sem kell a lexikon után nyúlnunk, hogy kik is ők. És az is egyértelmű, hogy mindketten nagyon más világot és karaktert képviselnek. A Zimmer-Green-Raye valószínűtlen triumvirátusa egy beskatulyázhatatlan, egyszersmind zseniális lemezt tett le az asztalra.
Zimmer epikus, filmzenéket idéző szimfónikusai grandiózussá teszik a dalokat. Green viszont azt a fajta dögös soul/funky és blues hatást teszi bele, ami megadja a klubok intim hangulatát. És ha már intimitás: sok helyen van tere a személyes történeteknek a lemezen. Ez leginkább a Fields című dalban érhető tetten, ahol Raye a nagyapjával, Michael-lel énekel, míg a nyitó és záró tételekben nagymamája hangja is megjelenik ez a kommentszekciót fellapozva úgy tűnik, mélyen megérintette a hallgatóságot. De említhetőek itt a szerelmi csalódások, a toxikus kapcsolatok, vagy akár a bibliai utalások is. Raye egy tehetséges üdvöskéből mára egy öntörvényű, független művész lett, a szerelmi csalódásokkal és a zeneipar sötét oldalával egyaránt megvívta a harcait, s ebből született egy alteregója, Winter Woman, aki eleganciával, hűvösséggel és csontig hatoló őszinteséggel felvértezve indul csatába – és te, mint hallgató, már az első taktusoknál érzed, hogy ez az Broadwayra kívánkozó audió és vizuál atombomba maga alá fog gyűrni.
A szabálytallannak tűnő koncepció hitelességet kölcsönöz az előadónak, és nem annyira diszkréten odasóz az egész adatvezérelt zeneiparnak: lám-lám lehet valaki egyszerre őszintén esendő és magabiztosan színpadias, lehet árnyalt és direkt hatásvadász, és lehet egyszerre jazz meg pop.
Manapság ritka az a lemez, ami ennyi odafigyelést igényel, de a szövegek, a dalszerkezetek, a stíluskavalkád és az innovatív hangszerelési bravúrok mind arra késztetik az embert, hogy a szó legnemesebb értelmében értően hallgassa meg – odafigyelve, időt rászánva.
Ha a konyhai krumplipucoláshoz keresel könnyed háttérzajt, akkor ez nem a te választásod.
De, ha egy korszakos mesterműre támadna kedved, a This Music May Contain Hope pontosan az. Gail, düh, kreativitás és remény egyszerre. Raye bebizonyította, hogy a popzene akkor a legerősebb, ha nem fél tudatosan túl sok lenni. Ezzel pedig olyan korszakos zseniket idézett meg 2026-ban, mint a Queen, Michael Jackson, vagy épp a KISS.
10/10