Nagy-nagy szerelem volt ez, mélyen gyökerező, többszörösen lombot növesztő, égő szenvedély, igazi rajongással megélt fájó, de mégis élő érzelem. 1999-ben kezdődött az In Search Of Truth-szal és a 2008-as Torn-nal ért véget… hittem én eddig. Nem hiszem, hogy valaha is titkoltam volna, hogy nagyon szeret(t)em ezt a zenekart. Leginkább mondjuk a 2003-as Recreation Day és a 2004-es (egymástól egyébként eléggé eltérő megközelítéssel rendelkező) The Inner Circle korszaka volt a csúcs számomra, kiegészítve a korszakot lezáró A Night To Remember koncertlemezzel. Aztán kicsit megszokottá, nekem nem oly érdekesre vették a figurát, amit mondjuk odáig vezetett, hogy a felállás is majdnem szétszaladt teljesen (nem miattam persze), de némi útkeresés után 2014-ben úja erősödésbe fordult a csapat. Szóval nem is igazán tudtam, mit várhatok egy új anyagtól, főként, hogy a múlt évtizedtől az albumok rajtam csak átfolytak, mint egy heveny hasmenés, nem sok minden maradt bennem belőlük. Régi rajongóként azt hiszem mégis, a zenekar iránti régmúltbeli mély szeretetem feljogosít arra, hogy elmondjam, mi működik és mi nem a tizenötödik albumukon, az Architects Of A New Weave-en.
A 2014-es Hymns For The Broken című albumuk óta egyértelmű, hogy az Evergrey egy kicsit más irányba indult el a korábbiakhoz képest. Nem hagyták el teljesen a progresszív irányt, mégis úgy tűnik, hogy a himnikus, teátrális stadionrock hangzást kezdték a saját ízlésük szerint farigcsálni, kérdéses hatékonysággal. Nagy, fülbemászó refrének és élvezetesebb gitárszólók akartak jönni, ami önmagában nem rossz dolog, egyszerűen más lett, a zenekar a szélesebb közönségnek kezdte írni a dalokat.
Ennek az új lemeznek azonban mégis van egy nagy különlegessége. Mégpedig a banda felállásában történt változások okán. Az ős, és egyszer már visszatérő gitáros, Henrik Danhage távozott, helyére pedig Stephen Platt, egy Egyesült Királyságban élő gitáros került, aki leginkább a Collibus-ban és a Scar Symmetry-ben végzett munkásságáról ismert. A másik felállásbeli változás ezen az albumon az, hogy a dobos, Jonas Ekdahl is távozott 2024-ben, helyére pedig Simen Sandnes (Shining, Temic) került. Ő már játszott turnékon, most pedig stúdióalbumon is bemutatkozhatott. Az előzetesekből igazán jó ízelítőt kaptunk abból, hogy milyen is lesz ez az album. A tavalyi év végén megjelent kislemezként az Oxygen!, ami ugyan az albumra nem került fel, de az új koncepció irányadó volt az új lemez vonatkozásában. Az első kislemez erre az albumra a címadó Architects Of A New Weave volt, majd ezt követte a The World Is On Fire, ezt pedig az energikus Leaving The Emptiness című dal követte. Mondanom sem kell, hogy megjött az étvágyam egy új lemez iránt. Miután az előző albumuk után is többet vártam, azt kell mondanom, hogy ez az új album az elvárásom felett teljesít.
A lemez egy nagyon baljóslatú „beszédes” intróval nyit, megalapozva az alaphangulatot. Emellett nagyon jól vezeti fel az albumot, szinte előrevetítve az összes dalszöveges témát, amelyet az album feldolgoz majd ezek után. Ilyesmik hangzanak el: „…építészként, merész kezekként, szabad szívekként emelkedünk fel… új szövetet építünk, ahol a bátrak újjászületnek.” Szerintem ez nagyon jól kapcsolódik az előző album végéhez, és a zenekar tovább finomítja a megszokott hangzását, valami dallamosabb, epikusabb, organikusabb, és talán kevésbé sötét és sűrűn szőtt felé haladva. Ezután csapunk bele az album első dalába, a The Shadow Self-be. Azonnal tudom, mit fogok kapni. A produkció ütős, és azt a határozott, himnikus stadionrock hangzást adja vissza, amit már egy ideje nyújtani próbálnak. Az Evergrey hű bizonyítéka annak a mondásnak, hogy „az egész több, mint a részek összesége”. Minden apró, összetett dolog bele van varrva a zenei szövetbe. A bonyolult kis gitárszólamok ráépülnek a dübörgő ritmusgitárra, a billentyűs hangszerek epikus hangzású atmoszférát teremtenek, szinte operai hangulatú, annyira lenyűgözött az első hallgatás során. A magam részéről egy kollégától meg is kérdeztem, hogy ez már az Evershuggah? Természetesen ez az Evergrey, ahol a melankólia és az erő mindig is alaptényező. Az erőteljes gitárok Johan Niemann mély basszusjátékával és az egyszerűen fenséges refrén ötvözete, ez pedig így egyszerre dallamos, epikus és intenzív. Továbbá ez a szám tartalmazza az album egyik legnagyobb meglepetését is: Tom jellegzetes szólója után Johan egy hatalmas gitárszólót ad elő, ami ugyancsak lenyűgöző. Henrik Danhage távozása után felmerült a kérdés, hogy Tom játssza-e vajon az összes gitárszólót, mivel az új gitáros még csak nemrég csatlakozott. A rejtély megoldódott: Johan segített a szólókban, és wow, micsoda teljesítményt nyújtott! Johan már az előző albumon is előrébb lépett, a zene jelentős részét már ő szerezte, és ezt a tendenciát ezen a lemezen is folytatta. Vezető szerepet vállal immár a zenekarban, az album basszushangzása is fantasztikus, sokrétegű és organikus. A második kislemez, a The World is On Fire jó példa erre, és számomra egy újabb kiemelkedő darab, visszatekint a banda progresszívebb megközelítésére.
Ugyanezek mondhatók el a címadó dalról is. A refrénben bár folyamatosan ismételgetik a We Are The Architects-et, azonban mint a progresszív metal esetében általában, itt is inkább a hangulat a lényeges, nem pedig a szöveg tartalma, ezért is tudtam figyelmen kívül hagyni ezt a feleslegbe hajló ismételgetést.
Az Evergrey dalszerzésében az a képesség volt mindig is a kiemelkedő, ahogyan a összetett zenei ötleteket sajátos módon vegyítik és elegyítik. Sandnes komplex dobjátéka élvezet színtű olyan számokban, mint a már említett The World Is On Fire és a Chains Of Shame, ha egyszer is hallod, nem tudod elfelejteni. Amikor a kiváló basszusgitár-elemeket Tom Englund lélegzetelállító gitárjátékával és Rikard Zander fantasztikus billentyűs játékával kombinálják, egy himnikus, szinte filmes hangzást kapunk, ahogy a dalok áramlásába integrálódnak, a dallamok szárnyalásával egyszerűen magával ragadott.
Néhány hallgatás után azon kaptam magam, hogy következetesen visszalépek és újra kell hallgatom az egészet. Mégis, ha kedvenc dalt kellene választanom erről a lemezről, akkor ami azonnal eszembe jut, az A Burning Flame lenne, amelyben Mikael Stanne is énekel (Dark Tranquillity, The Halo Effect, Grand Cadaver, Cemetery Skyline). Mindig izgalmas, amikor Englund megoszthatja a mikrofont valakivel, aki ennyire jól harmonizál vele, ők pedig ketten a dark dalolás mesterei. Emlékezve Jonas Renkse (Katatonia) előző albumon mutatott vendégeskedésére, ahol a gégemetsző ének tökéletesen kiegészítette a Cold Dreams-et, azt gondolhattam, hogy Mikael is ugyanezt a megközelítést fogja alkalmazni, de nem. Ehelyett úgy döntött, hogy a saját tiszta hangját Toméval harmóniába helyezve egyesíti, ezzel hozva létre az emlékezetes végeredményt. Ez az ember mindent arannyá változtat, amihez hozzáér. Egy másik dal, amit kedvencként említhetnék, a Heaven, ami egy igazi Evergrey remekmű, annyira jól rezonál a történetükhöz.
De ugye azt mondtam már fentebb, hogy az albumon vannak változások, és ha nem hiszel nekem, csak hallgasd meg a Leaving the Emptiness-t, amelyről azt is ki merem jelenteni, hogy a legkevésbé Evergrey-szerű dal az egész diszkográfiájukban. Egy határozottan optimista szám, vidám riffekkel, egy nagyon dallamos és bombasztikus refrénnel, és azt mondanám, hogy a fókuszában a 80-as évek vannak. Mindez persze anélkül, hogy elfelejtenénk, hogy az Evergrey-ről beszélünk. Ez egy olyan szám, amely meglepheti a zenekar összes rajongóját, és amelyet szerintem nagyon élvezhettek megírni is. Tipik „nyári sláger”, hehe.
Az utolsó szám, a The Prophecy-t dallamos, azt mondanám, hogy epikusabb és izgalmasabb megközelítésű tétel, egy nagyszerű szám az album lezárására, ami után még többet szeretnél.
Tom Englund ezúttal sem tudta abbahagyni az erőteljes riffek és nagyszerű dallamok alkotását. Briliáns megközelítéssel és veleszületett képességgel rendelkezik ahhoz, hogy fantasztikus dalokat írjon, de valaki szólhatna neki azért, hogy a jó hangi adottságait nem folyamatosan szeretnénk hallani, szóval ne énekelje túl a dalokat (a’la Tony Kakko). Megjegyezném, néha talán egy olyan külső producer is jól jönne, aki bele is szól a produkcióba és vágna, szabna, ütősebbre kreálná a végső szettet, mert a dalszerzői véna teljesen okés, csak legyen minden kicsit kompaktabb, befogadóbarátabb.
Mindazonáltal ez újabb remek csokor a svédektől, amely biztosan tetszik majd a hard rajongóknak is és alkalmas újak szerzésére is, de a mainstream siker felé nem fogja elrepíti őket, szerencsére. Én csak reménykedem benne, hogy legközelebbre az érési folyamat még több emlékezetes momentumot termel és Tom is visszafogja majd magát kissé. Szóval, talán nem lángol még újra, de állok rendelkezésre egy újrakezdésben reménykedő első randira, hátha…
8/10