Valljuk be őszintén: 2026-ban gyakorlatilag lehetetlen bárkit is sokkolni a zenével és az ahhoz kapcsolódó imázzsal. A Z generáció reggelire eszi meg azt, amitől a szüleik egykor lelki válságba estek volna. Szóval mit kezdjen magával egy klasszikus shock-rocker, ha már azzal sem tud a felszínen maradni, hogy az egész világ utálja? Mert Marilyn Manson pontosan ebbe a csapdába futott bele. Pár éve még egy lyukas garast sem tettem volna rá, hogy Amerika kedvenc bűnbakja valaha is feltápászkodik. A langyos, középszerű lemezek, majd az Evan Rachel Wood-botrány szó szerint eltemették a karrierjét; legalábbis én biztos voltam benne, hogy ott marad a föld alatt. Aztán jött a One Assassination Under God első fejezete, és megtörtént a majdnem csoda: tényleg jó volt. Nem érzelmi alapon jó, hanem önmagában.
Most itt a folytatás, ami meglepetésemre nemcsak megismétli a bravúrt, hanem tovább is gondolja. A Chapter 2 zenéjét átjárja valami furcsa, őszinte melankólia. Manson hamarosan 60 lesz, ami már tényleg hallatszik a dalokon. A régi, mindent felégetni akaró düh helyett egy olyan pasas néz vissza az elmúlt évtizedekre, aki már mindent elszúrt, amit lehetett, megfizette az árát, és most nem magyarázkodik, csak leszámol a saját múltjával. És itt jön a legérdekesebb csavar az egészben!
Azt hittem sosem fogom leírni, hogy Marilyn Manson „szépen énekel”, mégis ez történt. A torzított sikolyok mellett egy megtisztult, érett hang szólal meg, ami minden korábbinál könnyedebben, de így is mélybe viszi a dalokat. A pasas, aki karriert épített arra, hogy elrondítsa a hangját, most azzal nyer vissza sokunkat, hogy egyszerűen csak jól énekel. Ehhez a tiszta énekhez pedig kellenek is a dallamok és tessék, az album tele van ragadós, azonnal megjegyezhető refrénekkel. Tyler Bates produceri munkája ezúttal is fontos, a vaskos, ipari riffek mögé sötét, akusztikus hangok és hullámzó szintetizátor-szőnyegek simulnak be. Igazából a dark/goth rock hatás sosem volt idegen Mansontól, csak eddig inkább sejteni lehetett a dallamok mögött. Itt viszont teljesen nyíltan hallani, ahogy a The Cure és a The Sisters of Mercy szelleme átszövi a dalszerkesztést, a visszafogott, monoton basszusfutamoktól kezdve egészen a dallamvezetés melankolikus íveléséig. Mintha végre bevállalta volna azt, amit korábban csak félve engedett át a zenéjén. A minden korábbinál tisztább ének és a nehéz goth vs. industrial alap kontrasztja miatt elegánsan sötétnek hatnak a nóták. És ez az elegancia, mert nincs rá jobb szó tényleg végig kíséri az egész lemezt. Pont úgy, ahogy az ember Manson nevének hallatán ösztönösen elképzelné. Ez nem a kimérten pózoló, csipkés-fűzős, önmagát sminkben és jelmezben árulgató goth-szexepil. Ez sokkal inkább egy jólöltözött kísértet, aki a sötét sarokban áll, nem szól hozzád, csak néz. Nem akar elcsábítani, nem akar sokkolni egyszerűen csak ott van, és ettől kényelmetlenebb, mint bármelyik régi jelmez valaha is volt.
A megfáradt melankólia itt nem fordul giccsbe, hanem meglepően személyessé teszi az egészet. Manson már nem támad, és nem is igazán védekezik; egyszerűen elfogadja, hogy ő már örökre a társadalom kitaszítottja marad. Nem attól lett újra releváns, hogy megpróbált még hangosabb vagy botrányosabb lenni, mert ezt a húzást a mai, mindenre immunis közösségimédia-világban egyébként is felesleges lenne elsütni. Ehelyett képletesen levette a maszkot, és egy meglepően érett, zeneileg erős, őszintén személyes anyagot adott ki a kezéből. A Chapter 2 nem próbálja megváltani a világot, és nem is akarja felgyújtani. Ez egy 60 felé közeledő, sokat próbált ember számvetése önmagával és a saját démonaival. Pillanatnyilag pont ez a legtöbb, amire bárki is számíthatott tőle.
9/10
