Mit tennél, ha kapnál egy telefonhívást arról, hogy minden, amiről eddig álmodtál, valóra válhat? Igen, azt hiszem, mindenki azonnal útnak indulna, még akkor is, ha a lehetőségei korlátozottak, és valahol a lelke mélyén tudja, hogy ez az egész túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Így tett az a három középiskolás srác is, akik egy tréfának szánt telefonhívás hatására Los Angeles felé vették az irányt.
Lee Kirk Nimrods című filmje erre az egyszerű ötletre épül, és egy szerethető, bár kissé döcögős tinikomédiával kevert road movie-t kerekít belőle.
Tommy és két barátja lázadó kamaszként próbál kitörni a hétköznapokból az Analog Dogs nevű garázszenekarral. A sztori ügyesen épít arra a természetes emberi érzésre, hogy amikor valakinek éppen semmi sincs a helyén az életében, hajlamos belekapaszkodni az egyetlen reményt adó szalmaszálba, amely azt ígéri, hogy minden jobb lesz. Így történik ez a srácokkal is az említett telefonhívás után, amelyben azt ígérik nekik, hogy felléphetnek a Green Day szilveszteri koncertjén Los Angelesben. Lopnak hát egy autót, és elindulnak életük nagy lehetősége felé. A tréfa sajnos már a film elején kiderül, így szánakozással teli várakozással nézhetjük végig, mi történik velük útközben.
Billie Joe Armstrong, Mike Dirnt és Tré Cool producerként is részt vett a film munkálataiban. Tudjuk, hogy annak idején ők is végigjárták a ranglétra fokait, így a Nimrods szeretettel és megértéssel fordul azok felé, akik valaha egy garázsban álmodoztak a világhírről. A mellékszerepekben néhány ismerős arc is felbukkan, köztük Jenna Fischer, Angela Kinsey és Fred Armisen.
Sajnos ez a sztori meglehetősen kevés egy több mint másfél órás filmhez. A film sokszor lelassul, az egyes kalandok pedig laposak maradnak. Akad néhány tényleg jól eltalált poén, de összességében a humor sem olyan erős, mint amilyen lehetne. Az alapötlet jó, a történet eleje és vége is a helyére került, a köztes részek kidolgozására viszont mintha már nem maradt volna elég idő.
Azoknak, akik szeretik a Green Dayt, talán az okozza a legnagyobb csalódást, hogy a zenekar dalai nem kapnak igazán fontos szerepet. Egy ilyen filmtől azt várnánk, hogy a zene tolja előre a történetet, és végig jelen legyen. Ehhez képest inkább csak a háttérben érezzük a Green Day jelenlétét, az ismert számok pedig méltatlanul rövid bevágásokként hallhatók. Amikor viszont a film végén megszólalnak a dalok, rögtön több lesz az energia. Különösen igaz ez a fináléra: a Good Riddance (Time of Your Life) felcsendülése a film egyetlen igazán libabőrös pillanata. Abban a néhány pillanatban hirtelen eszedbe jut, miért ültél be a filmre.
A Nimrods számomra nem lesz emlékezetes film, de nehéz igazán haragudni rá. Látszik rajta a jó szándék, vannak szerethető szereplői és vicces pillanatai, valamint őszintén hisz a zenében, a barátságban és az álmokban.