Van az úgy hogy tetszik egy album, bejön a hangulata, bemásznak a fejbe a dallamok, szimpatizálok a mondanivalóval és kifejezetten igénylem hogy halljam újra és újra, de amikor írni kell róla, egyszerűen nem jön az ihlet, csak a kliséket puffogtatnám el, azt meg minek. Most pont így vagyok a Down for whatever közelgő, negyedik albumával.
Nem húzom az időt, egy szóval kifejezve: kivételes. Megpróbálom elmondani miért. Az jutott eszembe róla, hogy úgy halad előre, hogy közben visszafelé néz. Az egészet áthatja valami nosztalgikus retro érzés, de nem kesereg a múlton, hanem erőt ad a jövőbeni nehézségekhez. Mesél a múlt tragédiáiról, de reménnyel tölt el. Ez a kettősség nem csak a dalszövegekben köszön vissza, a hangzásvilágban, az énekstílusban és a zenei megoldásokban is vélem felfedezni. Megidézi a 2000-es évek elejének/közepének modern metal/nu metal megoldásait, de mai hozzáállással, ráhúzva az egészre azt a szenvedélyes, szívszaggató előadói stílust, ami szerintem tipikusan a sajátjuk.
Főleg Kiki remekel ilyen téren, kiénekli, kiüvölti a lelkét is, miközben sikerül pozitív végkicsengést, reménykeltő befejezést adnia ezeknek az emberi fájdalmaknak, küzdelmeknek, amiket nem nehéz bármilyen élethelyzetben lévő hallgatónak magáénak érezni. Már ez is elég ahhoz hogy ne temesse maga alá a hallgatót a veszteség, az önmagunk keresésének, az álmok kergetésének sokszor fájdalommal teli körforgása, de itt jön a képbe az a retro, de valahogy nagyon mai hangulat, amit a zenekar tol a mondanivaló alá. Az elektronika ízléses használata és energiával teli lüktetése, a dübörgő, de nem túlpolírozott gitárhangzás, a húzós, nyugalmat nem hagyó ütemek felráznak, táncra perdítenek és nem hagyják hogy negatív érzések maradjanak a hallgatóban. Kiki több dalban is játszik szavaló, hiphop énektémákkal, amikkel új ízeket hoz a zenébe és csak felerősíti a nosztalgikus érzéseket. Ezek a megoldások a Régi éveinkben állnak össze tökéletes egységgé a zenével és a gyerekkori emlékekkel és barátságokkal operáló szöveggel.
Emellett szerencsére a karcosság se veszett ki belőlük, nem akarják a jól felépített dallamokkal fogyaszthatóvá tenni a nehéz témákat és az elektronika se veszi el a riffek súlyát, mint tette párszor az előző albumon. Lassulás sincs, ezúttal egyetlen egy lírai tétel született, ami nyolcadikként hagyja hogy egy kicsit ellazuljunk, már amennyire az idő múlása téma engedi. A dalszöveget itt kifejezetten élmény figyelni, de a többire se lehet panasz. Még pont annyira közérthetőek hogy átjöjjön a mondanivaló, de nem túl művészieskedőek, egyedül a nyersebb zene és téma kap itt-ott egyszerűbb kifejezésmódot, ami jót is tesz ilyenkor, szinte kéri hogy együtt szakítsuk Kikivel a hangszálainkat.
Gyorsan elszáll így a műsoridő és a húzós témáknak, a kiváló vokáloknak és a témáknak, amiket tényleg magáénak érezhet az ember, köszönhetően indulhat is a lejátszás elölről. Hallgattatja magát az anyag és mondanivalója is van, öröm lesz végigtombolni ezeket a dalokat élőben is.
Nézd már, mégiscsak sikerült leírni miért kivételes ez az album. 
10/9