Van itt szarkasztikus macska, aki imád a TV-ben szerepelni és a szeméből kilőtt lézersugarakkal öli az ellenséget. Van intergalaktikus túlélőshow, tele idegen lényekkel. Vannak statok, kerületbossok, goblin mérnökök és egy alsógatyában és dzsekiben rohangáló főhős, aki megpróbálja túlélni ezt az egész őrületet. És mi rohadtul élvezzük!
Matt Dinniman sci-fi kaland sorozatának első kötete az Agave gondozásában itthon is megjelent, így minden gamer és nem gamer belevetheti magát ebbe az embert és macskát próbáló kalandba, ami komolyan kezdődik, majd annál lazább stílusba vált. A drámai rész kimerül annyiban hogy egy átlagos hideg hajnalon mindenki a Földön meghal, aki éppen fedett helyen tartózkodik, aki pedig nem, annak lehetősége van belépni egy idegen faj szadista játékába, ahol a túlélés a tét. Innentől kezdve csak időről időre érinti a témát, amiben veszteséggel, elhagyatottsággal, kétségbeeséssel kellene megküzdenie főhősünknek, ehelyett inkább előtérbe tolja a lazaságot, a humort, a felhőtlen szórakozást.

Carl karaktere nem kifejezetten vicces vagy szórakoztató, ő a realista, aki logikával és kitartással verekszi át magát és exének macskáját a csapdákon, feladványokon és harcokon. Kettejük dinamikája kifejezetten jól működik, párosukba a szépségverseny nyertes perzsa cica, Muffin hercegnő hozza be a humort, aki egy bizonyos játékszint elérése után már beszélni is tud, így élvezhetjük hisztijeit és felsőbbrendűségi komplexusát. Szerencsére nem csak a felületes, vicces alaphelyzetre alapozza Dinniman a sztorit, az ember-macska csapat remekül összecsiszolódik a harcok során és élvezetes olvasni hogyan verekszik át magukat az igazi genyaként, a szenvedésen jól szórakozó játékmester MI által eléjük gördített akadályokon. És akadályból aztán akad bőven, minden formájú, méretű, származású lény fel van vonultatva, amit egy kábszeren edzett agy csak ki tud találni mint ellenfél. Legalábbis néha ez fordul meg az ember fejében, miközben ezeknek a morbid szereplőknek a leírását olvassa. De tűzköpő lámák ide, piercinges rocker goblinok oda, visító óriásférgek amoda, még így is sikerült némi személyiséget vinni ezekbe a torz figurákba és bizonyítani hogy mindig több a félnivaló a humánoktól mint egy idegen fajtól. Szerencsére azért némi szolidaritásra és bajtársiasságra is van példa a történet során, itt mutatkozik meg igazán milyen jól tud karaktereivel bánni az író, ezek a szálak rejtik az érzelmesebb pillanatokat is. Hiányérzetem csak Carl kapcsán van, akinek háterrével nagyon szűkszavúan bánik szerzőnk, alig van valami amibe beavat minket, de még kevesebb amit múltjáról tudunk meg.
Aztán gyorsan visszatérünk a trancsírozáshoz, aminek mindig beszerezhető pontok, jutalmak és ládák a vége, amiket részletesen mutat be. Ezek voltak azok a részek, amiket egyáltalán nem találtam érdekesnek, egy idő után egybefolyt hogy melyik eszköz mire használható, melyik varázsigével mit lehet elérni, melyik gyógyítás min segít. Szerencsére van annyira sodró lendülete az egésznek, hogy ne akassza meg a folyamatot még az olyan játéknyomiknak se mint én, és gyorsan eljutunk a könyv feléig, ahol belép egy érdekes szál: a sztárkultusz, a social media és a mindent irányító háttérhatalom keveréke. Innentől vált nekem sokkal érdekesebbé a sztori, mert annak ellenére, hogy egyre többször jutott eszembe a Stephen King-féle Menekülő ember, van annyira titokzatos ez a vonal, hogy felépítsen egy másfajta izgalmat: mégpedig hogy a különböző politikai és társadalmi hatalmak játszmái milyen hatással lesznek a játékra és szereplőire.
Na de erről majd a második kötettől tudunk meg többet, mert egyszer csak azt vesszük észre hogy a következő szintre lépésnél el kell engednünk Carl és Muffin hercegnő kezét, mert elfogytak a lapok. Semmi vész, a második (A végítélet forgatókönyve) és harmadik (Carl anarchista szakácskönyve) rész már elérhető magyarul is, szóval folytatódhat az eszement rohanás, csúzlizás, lézerezés és talk show fellépés.
