A brit klasszikus rockzenekar 2020-as megalakulásakor üstökösként lőtt ki. A 2022-es, saját magáról elnevezett debütáló albumuk egy nyers, de letaglózó belépő volt, és a szakma már akkor kiszagolta a tehetségüket. Az Earache Records (akik a hasonló stílusú Rival Sons-t vagy a Blackberry Smoke-ot is gondozták) azonnal lecsapott rájuk. 2024-ben egy remek folytatás következett, most pedig itt a srácok új lemeze, a Cruel Intentions, ami egyszerre tisztelgés a nagy elődök – például az Aerosmith vagy a The Black Crowes – előtt, és a déli/dallamos rock újrapozícionálása egy új korszakban.
Egyértelmű, hogy manapság a blues alapokon nyugvó dallamos rockzene nem a virágkorát éli, mégis a The Karma Effect előző anyaga, a 2024-es Promised Land váratlanul az angol Top 20-ba is beverekedte magát. Így a most megjelenő Cruel Intentions már nem underground lelkesedésből készült, hanem komoly kiadói és közönségelvárások mellett. A banda hallhatóan meg tudta ugrani ezt a magas lécet: saját bevallásuk szerint a modern és a vintage hangzás most kiteljesedik.
Bevallom őszintén, én semmi modernet nem hallok ebben, ugyanis az autentikus rock and roll gyökerek, a naturális megszólalás, a vastag groove-ok és stadionba illő refrének jellemzik az új lemez egészét. A modernség maximum a megjelenés dátumában lelhető fel. Viszont a retro, vintage, analóg, öregiskolás és hasonló szavak mind értelmezhetőek, de kizárólag pozitív kontextusban. Ez pedig azért is fontos, mert a rocktörténelemben az első vagy második lemez után számos alkalommal láthattuk, hogy a harmadikra leül egy-egy híres zenekar. A „Harmadik Lemez Átka” azonban nem fogott ki a The Karma Effect csapatán, sőt…
Szinte hallható, hogy az AI és fájlküldözgetés korában a srácok nem csak a stílusban, hanem a dalszerzési metódusban is visszamentek oldschoolba. Biztos, hogy a lemezen elhangzó tételek többsége a turnébuszban való riffelgetésekből, backstage-örömzenélésekből és közös jammelésekből formálódott. A zenekar mint közösség elvonul, időt töltenek együtt, a tagok reagálnak egymásra – és ebből születnek a nagy dolgok és kimagasló teljesítmények. A Led Zeppelin, a Queen, a The Rolling Stones vagy akár a Red Hot Chili Peppers példáját is idecitálhatnánk. Ez a fajta munkamódszer tehát évtizedek óta működik a rockbizniszben, és hiába a modern technológia, néha egyes stílusoknál, projekteknél jobb visszatérni a kaptafához.
A közös alkalmakon született dalfoszlányokat, dalvázlatokat, demókat és kész dalokat aztán a neves hangmérnök–producer Michael Charman rázta össze, aki már nem először bábáskodott a The Karma Effect alkotásai felett.
Amit a srácokkal közösen összeraktak, az maga a nagybetűs megszólalás. A sound design bivalyerős: megőrzi a ’70-es és ’80-as évek analóg karakterét, de közben egyáltalán nem hat porosnak vagy avíttasnak. További nagy előny, hogy az eddigieknél nagyobb hangsúlyt kap a billentyű és a Hammond-orgona, ami ad az egésznek egy southernös érzetet – ez pedig vélhetően az új tagként belépő Tom Pittnek köszönhető.
Nem steril modern rock ez, hanem a füstös klubok színpadáról induló, élő, izzadságszagú rock and roll – a szó legnemesebb értelmében véve.
Már a nyitány, a Ride or Die megmutatja, hogy mi az az út, amelyre a hallgató rálép, és 44 percig ott is ragad.
A húzós blues-rock riffektől a tábortűz melletti, hippi korszakot idéző dalokig, a szerelmes balladától a tökös rock and rollig minden megvan ezen az anyagon, amit a stílus rajongói szerethetnek.
Első hallásra talán furcsa, hogy a Londonban alakult zenekar ennyire americana zenében utazik, de igazából ma már nincs annak jelentősége, hogy ki honnan származik. Származásra való tekintet nélkül nagyon el lett kapva a stílus, minden dal hibátlan a maga nemében.
A The Karma Effect nem találta fel a rock and rollt, egyszerűen csak baromi jól csinálják azt, amit a nagy elődöktől ellestek. Ez viszont pont elég ahhoz, hogy 2026-ban ők legyenek a műfaj örökösei, üdvöskéi, vagy ha úgy tetszik, nagy reménységei.
10/10