Tizenkét év után újra füstöl a mocsár! DOWN – Volume V. lemezkritika

 

DOWN – Volume V.

„We are the outliers of life
We carry teakwood burdens
And we are the luckiest fucks alive
When times are tough, they count on us, they call to us”

A DOWN annak idején egymaga helyezte fel a nemzetközi rock/metaltérképre Louisianát és New Orleanst. Az ő sikerükig gyakorlatilag csak az underground legmélyén lapultak zenekarok erről a csodálatos, párás, sűrű erdőkkel és mocsarakkal teli amerikai vidékről. A zenekar tagjai a mai napig úgy néznek ki, mintha a francia negyedből verődött volna össze néhány balhésabb, sokat látott félcsöves, akik történetesen elképesztő dalokat tudnak írni. Kevés hitelesebb, autentikusabb banda van az egész planétán, mint a DOWN. Náluk tényleg működik a Lemmy-effektus: azt kapod, amit látsz és kész, se többet, se kevesebbet. Hosszú évek teltek el már az EP-k óta, tizenkét éve nem jöttek ki új nagylemezzel, ennyi idő alatt azért rengeteg víz lefolyt a Mississippin.

Mire képesek ezek az arcok 2026-ban? Pontosan arra, amire számítani lehet tőlük: végtelenül lelazult, mégis ólomsúlyú muzsikára, átitatva a déli mocsarak bűzével, a dohos pincék hangulatával és azzal a mindent átható, füstös fűszaggal, ami nélkül az egész nem érne egy fabatkát sem. A lemez mindjárt egy ízig-vérig doom himnusszal, a The Myth című tétellel startol, méghozzá azzal a tipikus, utánozhatatlan, mokaszin kígyóként tekergőző riffel, ami pont olyan alattomosan és sunyin kúszik elő, mint az említett hüllő a sűrű aljnövényzetből. A korong legnagyobb meglepetése a Merciful Fate, amely a címéből adódóan egy nagy adag klasszikus heavy metalt pakol az asztalra, vendégként pedig maga a rémkirály, King Diamond süvölt a nótában. Ki gondolta volna, hogy egy ilyen kollaboráció tényleg összejön? A legdurvább az egészben, hogy a dal a lemez egyik legütősebb darabja lett, mert a Mester dallamai tökéletesen illenek ide. A Turn Out The Light egy gőzmozdonyként húzó, sabbathizmussal mélyen átitatott szerzemény, a The Message és főleg a Causeway Grief pedig viszi is tovább a birminghami metalalapítók riffelését, csak jóval vészjóslóbb, lomhább és vontatottabb formában. Az előzetesen már megismert Blood Oath egy kicsit izgágább tétel, hamisítatlan DOWN-ízzel és nagyon bólogatós riffel, míg a They Walk The Night a címéhez méltóan sötét, már-már horrorisztikus hangulatba rántja a hallgatót. A They Came From Dust sokkal pattogósabb, szinte klasszikus metalos irányba kacsint, méghozzá Phil Anselmo egyik legjobb énekteljesítményével megspékelve. Ne felejtsük ki az Ozz c. számot, ami egy gyönyörű, szívfacsaró főhajtás és megemlékezés mindenki Ozzy Osbourne-járól, a dal minden harsány mocsár- és riffrongálás után azonnal megállítja az időt, és emberi oldalról is telibe talál.  A Twice-Told Tales pedig egy igazi riffcunamiként zárja le a sort, ami még a levegőt is kiszorítja a szobából.

Az a mocskos mégis végtelenül vonzó érzésvilág, ami ezt a lemezt is áthatja, egyszerűen megjátszhatatlan, mert nem modoros, nem túlgondolt, csak simán ott van a csontokban, mint egy rossz éjszaka másnapja, amit valahogy mégis megérte végigcsinálni. Tizenkét év várakozás után a Volume V. nem akarja újra feltalálni a whisky párlás folyamatát vagy a jó fű termesztését, és pont ez a legnagyobb erénye. A DOWN pontosan ott folytatta, ahol abbahagyta: sűrűn, lomhán, veszedelmesen, a saját szabályai szerint. Rengetegen játszák már az ilyen sludge/doom/souther metalt, sokan közülük kifejezetten jól, mégis többeknél érezni némi kimódoltságot a hangzásban. Ezzel szemben Philék leülnek dalokat írni és egyszerűen jön belőlük, mert ezeknek a manusoknak sejtszinten be van épülve ez a muzsika, tehát kijelenthetjük, hogy az új DOWN tényleg ráver egy kört a teljes szintérre. A Volume V. pedig esélyes nálam az év lemezére, ez nem is lehet kérdéses!

10/10

Ez is érdekelhet

Kövess minket!

2,844RajongókTetszik
1,731KövetőKövetés
44KövetőKövetés
64KövetőKövetés
1,348FeliratkozóFeliratkozás