Vannak zenekarok, amiknél percekig kell agyalni, vajon mire gondolt a költő a névválasztásnál. Aztán itt van nekünk például a Generation Radio. Imádom, amikor egy név ennyire kifejező, ami tökéletesen megragadja a zene velejét. Benne van minden, amit az FM-rockrádiók aranykorában szerettünk, az összes „jóság”, amiért érdemes volt anno a magnó mellett gubbasztani a kazettával. Azonnal ragadó dallamok, gyönyörű hangzás és az a végtelenül kifinomult dalszerzés, ami ma már fehér hollónak számít. Az első lemez is kiváló volt, de poén lelőve: a Take Two még annál is jobb lett. De kik is ezek az úriemberek, akik ezt a dallamorgiát létrehozták? A zenekar motorja és producere a két alapító: Jay DeMarcus, a Rascal Flatts világhírű basszusgitárosa, valamint Jason Scheff, aki több mint három évtizeden át volt a Chicago hangja. Ő Peter Cetera örököse, azzal a jellegzetes west coast tenorral, amely azonnal nyolcezerötszáz kilométerrel közelebb visz a Csendes-óceánhoz. A Take Two-n doboknál ezúttal Steve Ferrone ül, aki Tom Petty & the Heartbreakers és az Average White Band legendás dobosaként nem szorul különösebb bemutatásra, méltó utódja Deen Castronovónak (aki időközben visszatért a Journey-ba teljes jogú tagként). A gitár- és billentyűs frontokon Chris Rodriguez és Tom Yankton egészítik ki a felállást, profi módon, szerényen, de nélkülözhetetlenül.
Az albumon minden egyes dal úgy van megírva, mintha rádiós sláger lenne a maga legtermészetesebb módján. A nyitó Montana Sky például – ahogy Richárdunk szokta mondani – már most a nyár slágere, és ezt nem könnyű úgy kimondani, hogy ne hangozzon túlzásnak. De nem az! A The Melody szintén odacsap, és ha az ember végigmegy az albumon, rájön, hogy bármelyik dalt feltehetné egy 1987-es AOR válogatásra. A These Days című dalban olyan dögös soul hatás lüktet, ami határozottan bizonyítja, hogy a srácok nem ragadtak le teljesen a múltban. Ez a nóta még a mostani mainstream kínálatból sem lógna ki, sőt, ha kapna rá esélyt, valószínűleg lemosna sok mai „mesterséges” produkciót is a színről. Sláger sláger hátán, nem az olcsó és eldobható típusból, hanem az a fajta, amelyet az ember három hallás után énekel a zuhany alatt és tizedikre sem unja. Amit külön ki kell emelni még az a hangzás. A Take Two organikus, élő és gyönyörű, olyan természetességgel szól, ami produkció szempontból is kiemelkedő. A többszólamú vokálok levegősek, a gitárok meleg hangzásúak, a ritmusszekció magabiztos, de soha nem tolakodó. Ebben sokat köszönhet az album Jay DeMarcus produceri érzékének. Ez az a fajta kifinomult dalszerzés és hangmérnöki munka, amely ma már valóban ritkaságszámba megy. A nápolyi Frontiers kiadó mostanában mintha meg lenne táltosodva, és ez a lemez az idei koronaékszerük. Az albumon helyet kaptak feldolgozások is, és meg kell hagyni, szépen, stílusosan sikerültek. Ugyanakkor az igazság az, hogy az eredeti dalok olyan erősek, hogy a coverek inkább feleslegesnek, mint szükségesnek tűnnek. Ez inkább bók, mint kritika.
Kortalan ez a zene és ez nem nosztalgikus mentegetőzés, hanem tény. Az AOR legjobb pillanatai soha nem avulnak el, csak egyre szűkebb közönség számára léteznek. Jó muzsika ez, csak sajnos már egy szűk réteg számára érdekes. Amire pedig igazán kíváncsi vagyok: hogyan szólna mindez élőben. Mert egy ilyen névsorral és dalokkal nem egy szimpla koncert este lenne, hanem AOR ünnep. Reméljük, előbb-utóbb erre is sor kerül. Sokszor mondjuk, hogy egy igazságos világban ilyen zenék szólnának a rádióból éjjel-nappal. Én azonban csavarok rajta egyet: egy igazán igazságos világban huszonévesek játszanának ilyen zenét kölyköknek, átmentve ezt az elképesztő színvonalat a jövő generációinak. Addig is, amíg ez a csoda bekövetkezik, itt van nekünk a Generation Radio, hogy emlékeztessen: az AOR örök.
9/10
