Egy random szerda este, borongós idő, egy kalandos Budapest oda-vissza Debrecenből, és azt veszi észre az ember, hogy egy életre szóló koncertélménnyel gazdagodott, azzal a nagyjából 150 főnyi szerencsés vadidegennel, aki vele tartott aznap. Egy kis nemzetközi sound, Libanontól Skóciáig – ilyen volt nagy vonalakban a The Wanton Bishops és a Dubinski Dürer Kertes látogatása.
Kezdjük nagyon messziről: bőven több, mint 10 éve – de már nem tudom mikor pontosan -egy zeneipari fórumon vettem részt. Az egyik kerekasztal résztvevő Süli Andris , a Campus Fesztivál programigazgatója volt. Már akkor szóba került az ő révén az, hogy a nyugati (hanyatló) nagyvárosokban dívik az a Magyarországon teljesen ismeretlen szokás, hogy akár nemzetközileg is (el)ismert produkciók az esti órákban adnak egy koncertet, vagy letolnak egy DJ szettet, de úgy, hogy ezeknek nagyjából este 22.00 körül vége is van, és nem a hajnalig tartó ivászatról, hanem magáról a kulturális érték élvezetéről szól az egész. Természetesen Budapest már felzárkózott ehhez a trendhez, ott bármelyik random szerda, vagy akár hétfő este találkozhat az ember ilyen programokkal: a vidék viszont egyre távolabb kerül ettől….és én, mint kisebbségbe és szubkultúrákba sorolható zenéket hallgató vidéki srác, időről időre kénytelen vagyok a fővárosba kalandozni ezekért a koncertélményekért -de ezeknek az utazásoknak mindig minden perce megéri-és ez most is így volt.
2010 környékén a rockzenén belül lezajlott egy nagy garage rock revival: ennek a stílusnak a képviselője volt a Bejrútban alakult The Wanton Bishops is. Bár nem érek el akkora világrengető sikereket, mint a KALEO vagy a The Black Keys, de aki kedveli ezt a hard blues/pure rock vonalat, az biztos, hogy egyből megkedveli őket. Ráadásul -a származásuk révén – belecsempésztek a muzsikájukba némi orientalista-arab népzenét is, ami egyediséget, és egy kis világzenei fűszert adott a dalaiknak. Jó magam ismertem őket, pár számot pörgettem tőlük időnként, de nem neveztem magam rajongónak – de abban biztos voltam, hogy ha egy ilyen ritkán látott csapat jön kis hazánkba, akkor én ott akarok lenni. Az előzenekar a skóciai Dubinski volt,akiket bevallom nem ismertem, és csak a koncert napjának délutánján hallgattam meg pár dalukat. Első hallásra dallamos, már-már lötyögős brit popnak tűnt, ami tök jó, de semmi extra.
A Dürer Kertbe 19.00 órakor, tehát a meghirdetett kapunyitás időpontjában érkeztem, így gyors ruhatárazás, és egy fröccs megvásárlása után már be is suhantam a koncerterembe, hogy a 19.30-kor kezdődő skótokat megnézzem.
Az este egyik kellemes meglepetése, amely mindkét fellépő esetén igaz volt, hogy a lemezverziókhoz képest sokkal tempósabban és karcosabban nyomják a dalokat. Így élőben a Dubinski üt, süt és magával ragad, ami egyrészt az élőben már-már punkosnak nevezhető lendületnek, a túlmozgásos színpadi shownak és a roppantul humoros közönség konnektálásnak köszönhető. A négy tesó – merthogy ez egy családi „vállalkozás” – alig egy bő negyven percet töltöttek a színpadon, de én nagyjából a harmadik számnál azt mondtam, hogy oké srácok, van egy új rajongótok. Aztán előkerült egy szaxofon is, na akkor végképp megvettek… A Dürer Kert kisterme hivatalosan 250 főt képes befogadni, ez a srácok koncertje alatt nagyjából félig telt meg. Az a nagyjából 125 ember aki ott volt, biztos nem bánja meg, szerintem óriási buli volt, remek hangosítással megtámogatva. Ezért érdemes akár teljesen ismeretlen (elő)zenekarokat is megnézni: egy kis nyitottság csodákra képes, és rengeteg új élményhez juttathatja az embert.
Rövid szünet, 21.00 órakor pedig színpadon a The Wanton Bishops: ők már fullra megtöltötték a helyet, és az egybegyűlteknek ezt egy nagyon energikus rock/blues bulival hálálták meg.
Nadur Monsour, a multiinstrumentalista/énekes főhős a lemezen megismert dalok hangszereléseihez képest sokkal többször színesíti a dalokat szájharmonikával, de a 75 perces koncert utolsó pár dalában azt is bebizonyította, hogy remek gitáros, sőt szólista, de az őt körülvevő zenészek mindegyike remek skillekkel bír, és ők is kaptak lehetőséget szólózásra, bemutatkozásra.
Mivel sikerült egész közel férkőznöm a színpadhoz, ezért volt szerencsém látni, hogy a színpadon álló zenészek tényleg gyöngyöző homlokkal, élvezettel, és autentikusan nyomják azt amit nyomnak: akár a blues, akár a népzenei oldalról nézzük: ezek egyszerű de hatásos zenei formulák, amelyek nem hagynak teret sem a töketlenkedésnek, se a kamuzásnak.
Én jó magam sokkal gazdagabban jöttem el, mint ahogy oda érkeztem – a Dubinski és a The Wanton Bishops is egy lelkes új fannal gyarapodott ezen az estén – remélem, még talizunk.