Vannak azok a klubbulik, ahol nem számít a sörfoltos póló, egy-egy kék-zöld folt, az összetaposott cipő vagy az utána következő két napos rekedtség, mert pótol a hangulat, a testvéri összeölelkezések, a hangzás, az idegenekkel megosztott mosolyok, a himnuszok együtt üvöltése. Pontosan ilyen volt a Malevolence A38-as koncertje szerda este.
Jó ideje követem a sheffieldi fiúkat a közösségi médiában és nagyjából erre számítottam, miközben az autóval átszeltem a várost a Malicious Intent üvöltő hangjaira, de minden túlzás nélkül mondhatom, hogy az összes létező elvárásomat túlteljesítették.
20.49-kor kialudtak a fények a megtelt alsó koncertteremben és ha bárkinek is kétsége lett volna afelől, hogy milyen eseményre jött, a magukról a pólót ledobáló és izmokat bemelegítő rajongók nem hagytak kétséget afelől, hogy itt bizony igazi pogós, circle pites, crowd surfös, wall of death-es metal buli lesz. És tényleg az lett!
Alex Taylor és csapata beköszönt a Trenches-zel, ami beindította a bulit és onnantól tényleg kő kövön nem maradt. Már az első két dal alatt se fogta vissza magát a közönség, de amikor a harmadik szám előtt az énekes egyenként megszólítva a rajongókat előrébb invitálta őket és elmondta hogy „Ez nem a mi színpadunk, ez a ti színpadotok”, az tényleg csak olaj volt a tűzre. Az elején még igyekeztem védeni a testrészeimet és a fényképezőgépet, aztán gyorsan feladtam a dolgot, úgy voltam vele hogy itt bizony be kell vetnie magát a közepébe az embernek, akár van nála fotómasina, akár nincs.
A Trenches, Life Sentence, Karma, Self Supremacy négyese alatt a színpadon is eluralkodott a káosz, részben az onnan a tömegbe ugrálók miatt, részben mert a zenészek láthatóan legalább annyira élvezték ezt a hangulatot mint mi. Josh Baines egyedül a fején nem forgott, azon kívül mindent is csinált, közben megvillantva azokat a gyilkos szólókat is. Mondjuk legalább a háttérvokálos munkában kisegítette őt egy kedves rajongó, aki szó szerint kikapta a kezéből a mikrofont ahogy felugrott a színpadra, hogy sorokat üvöltsön az arcunkba. 😊 Wilkie Robinson a maga csendes módján rugdosódott a brutális ritmusokra, de a dobok mögött se volt lazítás, Charlie Thorpe-nak többször láttam a kezeit felfelé kilógni, mint más dobosoknak a fejét. Egyedül Konan Hall volt viszonylag visszafogott, de neki meg bárki megbocsájtja ezt, mikor meghallja a stúdió minőségben kiénekelt szívfacsaró dallamokat.
Volt is lehetősége kiélni magát, a szett közepére beillesztették a Higher Place-t, és még jobban ütött mint ahogy vártam, tényleg szinte az egész terem énekelte egyszerre, összekapaszkodva. Legnagyobb sajnálatomra csak három dal maradt a műsorból, a Keep Your Distance újra felrázott mindenkit, az On Broken Glass beindította a circle pitet és a táncot, hogy az If It’s All the Same to You alatt mindenki még utoljára kitombolja magát, mint ahogy Alex meg is kért mindenkit. És a közönség kitombolódott!
Hazafelé autózva úgy voltam vele, hogy ez bizony esélyes az év egyik legjobb koncertje címre, de gondoltam majd reggelre leülepszik a dolog és meglátjuk mit gondolok. Így, hogy aludtam rá, azt gondolom ez bizony az év egyik legjobb koncertje volt, nincs tévedés.
Ezek az angolok tudják, hogy kell nem tufa, de durva, pörgős zenét írni remek dallamokkal és mondanivalóval. Tudják, hogy kell megszólítani és a maguk oldalára állítani a közönséget, és tudják, hogy mitől klubkoncert a klubkoncert. Brutálisan jól szóltak, megtettek mindent hogy jól érezzük magunkat, szimpatikus arcok és profin zenélnek.
Nincs az az isten hogy én ne legyek ott a legközelebbi budapesti őrületükön.
