Amikor az ember belép a Tábor Fesztivál kapuján, valami megváltozik, ugyanis ezen a kapun nem léphetnek át a hétköznapok problémái, kint maradnak a gondok és a stressz, Ebben a néhány napban mindenki megfeledkezik a külvilágról. Nemcsak a koncertek magával ragadó hangulata miatt, hanem azért is, mert olyan közegbe csöppen, ahol azonnal otthon érzi magát. Ennek minden bizonnyal az lehet az oka, hogy ide mindenki azért jött, hogy jól érezze magát és mert a jelenlévők többsége legalább annyira őrült, mint ő maga. Itt teljesen természetes, ha három srác négy napon át Steel Panther pólóban és tigriscsíkos cicanaciban rohangál, vagy ha egy Slaughter to Prevail-álarcos fickó az ötvenfokos hőségben is rendületlenül járkál az emberek között, de említhetném a tehénke ruhás hölgyet, a 18. századból ide teleportált szivarozó kalapos urat vagy a Teletubie-kat. Ezek a figurák ugyanúgy hozzátartoznak a Táborhoz, mint a színpadok és a hajnalig tartó rockdiszkó.
A fesztivál négy napját a szerkesztőségből néhányan követtük végig több különböző szemszögből, s eltérő zenei ízléssel felvértezve írtuk le az élményeinket.
A munka és a mindennapi rohanás miatt idén sajnos csak egyetlen napra, és akkor is csak estére sikerült kijutnom a Tábor Fesztiválra, de ezt az alkalmat semmiképp sem akartam kihagyni. A fő hívószót egyértelműen Blaze Bayley jelentette, aki az Iron Maiden-korszakára kihegyezett jubileumi turnéjával érkezett, és ezt látni kellett. A Tábor Fesztivál mára a hazai rock- és metalélet egyik legmeghatározóbb rendezvényévé nőtte ki magát, teljesen megérdemelten. A szolgáltatások és az infrastruktúra abszolút rendben voltak, mégis sikerült megőrizni azt az igazi, jó értelemben vett „szimatszatyros” feelinget. A helyszínre belépve azonnal elfogott az a nosztalgikus életérzés, amit annak idején a malomvölgyi Rockmaratonok aranykorában éltünk át: egy őszinte, közvetlen, sallangmentes közeg, ahol tényleg a zene és a közösség áll a középpontban.
A zenei programot a H-Music Nagyszínpadnál indítottam, ahol a somorjai betyárok csaptak a húrok közé. Őket mindig öröm élőben látni, és Koppányékban most sem kellett csalódnom: igazi rock ’n’ roll táncházat kerekítettek a színpad előtt. Ha nem vesszük figyelembe a gúnyhatárokat, ebben a dögös, rockos-metalos rock ’n’ roll vonalban a Rómeó Vérzik teljes joggal számít hazánk egyik legjobb koncertbandájának. Jöttek is a jobbnál jobb Rómeó-slágerek, igazi fesztiválra való fellépés volt.
Átsétálva a Rock FM színpadhoz, egy elég éles műfaji váltással a Charlie Band műsorára érkeztem. Charlie már közelebb jár a nyolcvanhoz, mint a hetvenhez, de ebből egyetlen pillanat sem érződött sem rajta, sem a produkció minőségén. Egymás után sorjáztak az örökzöld blues/rock himnuszok, és bár elsőre talán furcsának tűnhetett egy ízig-vérig rock/metal fesztiválon ez a buli, a gyönyörűen megtelt fesztiváltér és a hangosan éneklő tömeg azonnal rácáfolt a kétkedésre.
Fél tízre visszatérve a másik nagyszínpadhoz, elérkezett az este általam várva várt fénypontja. Ritkán látni ennyire hihetetlenül földközeli, közvetlen és alázatos frontembert, mint amilyen Blaze. Semmi sztárallűr nem volt benne, csak a tiszta metal és a közönség iránti mély tisztelet – nem is csoda, hogy pillanatok alatt a tenyeréből evett az egész nézőtér. A műsor egyetlen pillanatra sem érződött rutinból lezavart hakninak. Egész egyszerűen lerítt a színpadról, hogy mennyire élvezi ezt az egészet: átjött az a felszabadult öröm és szenvedély, ahogy élőben szolgáltat igazságot ezeknek a daloknak, és valahol saját magának is. Szembetűnő volt az is, hogy a közönség nem csak tiszteletből figyel, hanem őszintén, szívből szereti ezeket a nótákat. A megszólalásra sem lehetett panasz, kifejezetten jól és dögösen szóltak a dalok. Hangilag emberünk egyszerűen fantasztikus formában van, teljes erőből és tisztán énekelte végig a szettet. Élőben hallgatva ezeket a tételeket újra és újra nyilvánvalóvá válik, mennyire méltatlanul alul vannak becsülve a Maiden-diszkográfiában a 90-es évek szerzeményei. Pedig az olyan számok, mint a The Clansman, a Virus vagy a Man on the Edge mára simán a műfaj örökérvényű klasszikusai. A kísérőzenészek pontosan azt hozták, amit a szerepük megkövetelt: kiválóan és profin játszottak alá, de hát kísérőzenészek voltak – az este egyértelműen Blaze-ről, az ő karizmájáról és erről az örömteli igazságtételről szólt.
A napot a Ronnie Romero & Gus G. páros bulijával zártuk, amivel kapcsolatban őszintén szólva meglehetősen felemás érzések maradtak bennem. Rossznak semmiképpen sem volt mondható a koncert, hiszen Ronnie egy kifejezetten szimpatikus figura, aki hibátlanul énekelte végig a műsort – teljesen mindegy volt, hogy épp Dio, David Coverdale vagy Ian Gillan hangján kellett megszólalnia. Gus G. pedig a megszokott alap rockklasszikusokat valószínűleg álmából felriasztva is tökéletesen legitározza. Ugyanakkor a produkció egészéről elmondható, hogy a magas szakmai színvonal ellenére szó szerint nem érződött többnek egy rendkívül profin lezavart, minőségi hakninál.
Bár a villámlátogatás miatt csak néhány órát tölthettem a fesztiválon, a négy koncert és a hamisítatlan fesztiválhangulat miattminden rohanás megérte. A Tábor Fesztivál ismét bebizonyította, hogy a klasszikus hazai rockkultúra él és virul.
Szabó Róbert
Idén külön történetet kaptak az Alestorm miatt a fesztivál területén mindenfelé elrejtett kacsák is. Az emberek lelkesen kutattak utánuk, csütörtökre pedig nemcsak a kacsák, hanem a kalózok és a kacsás ruhába öltözött fesztiválozók száma is látványosan megszaporodott. Már ebből sejteni lehetett, hogy az Alestorm koncertje egy hatalmas közös őrület lesz.
A zenekar pedig minden várakozást felülmúlt: fergeteges, kalózbulit csaptak, amelyben a Drink vagy a Fucked with an Anchor ellenállhatatlan refrénjei vidám legénységgé változtatták a közönséget. A nézőtéren folyamatosan repültek a gumikacsák, és természetesen az evezős pogó sem maradhatott el. Külön élmény volt a Magyarország című szám is, melynek iszonyatosan cuki tört magyarsággal szólal meg a refrénje. Az Alestorm fergeteges bulival vette be Alsóörsöt.
A csütörtöki nap hazai fellépői közül a Black-Out is biztos kézzel hozta a jól ismert hangulatot. A Fekete-kék már a koncert elején megérkezett, a végére hagyott Spirál pedig méltó lezárás volt. Egyedül a Ma hiányzott fájóan a műsorból. A Sex Action szintén hozta azt a mocskos, lendületes rock and rollt, amelyet megszokhattunk tőlük. Egyszerűen és magabiztosan forgatták fel a nézőteret, és pontosan ezért működtek.
Számomra azonban az AWS jelentette a fesztivál csúcspontját. A zenekarból áradó derű, energia, a lendület, a színpadkép és a közönséggel kialakuló kapcsolat együtt olyan koncertet eredményezett, amely képes arra, hogy átadd magad az élménynek és teli torokból üvöltsd a dalszövegeket. Tomi arról beszélt, milyen csodahely a Tábor Fesztivál, és mennyire különleges látni, hogy az emberek valóban a koncertre figyelnek, nem a telefonjukkal babrálnak. Aztán a következő pillanatban Bence megkért mindenkit, hogy most akkor mindenki vegye elő a telefonját. A helyzet először mosolyt csalt az arcokra aztán már mindenki tudja, hogy a Lelket vennék következik, ami mindig hidegrázós, különösen, amikor ekkora tömeg énekli és valahol középen a magasba emelkedik egy zázszló, rajta „Örs egy csoda” felirattal. Majd egy Odaát-os átvezetéssel folytatódott a zúzás és nem is lehetne méltóbb befejezése egy koncertnek augusztus utolsó napjaiban, mint a Viszlát nyár.
Nálam „a fesztivál sztárja” címet egyértelműen Bodor Máté érdemelte ki. Az Alestorm utánozhatatlan gitárosaként adott koncert mellett az AWS-hez és a Tankcsapdához is beugrott játszani, így néhány nap alatt három zenekarral állt színpadra. Ráadásul bárhol futottam össze vele, mindig fülig ért a szája, még végül nekem is sikerült mellé kerülnöm egy közös mosolygásra, amit gyorsan meg is örökítettünk egy fotóval.
Pénteken a Zorall ismét bebizonyította, hogy pontosan tudja, hogyan kell megmozgatni egy fesztivál közönségét. Ismerős dallamokkal, vaskos gitárokkal és rengeteg energiával forgatták fel a délutánt, megadva az alaphangot az este további részéhez.
A Tankcsapda hatalmas tömeget mozgatott meg, ami már akkor érezhető volt, mikor kora délután parkolóhelyet kerestünk, attól tartva, hogy kb. éjfélig sem találunk, de azért csak sikerült. A zenekar dalai az évek során több generáció közös nyelvévé váltak, így amikor megszólaltak a jól ismert dallamok, együtt kezdett eszeveszett ugrálásba a legrégebbi Tankcsapda rajongó az apukája nyakában ülő fülvédős kisgyermekkel. Nem lehet elmenni amellett a tény mellett, hogy Vörös Attila technikai tudása, profizmusa, színpadi jelenléte és karakteres megjelenése friss energiát hozott a Tankcsapdába, és olyanokat is képes közelebb hozni a zenekarhoz, akik talán még csak most ismerkednek a Tankcsapda világával. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az első sorokban álló fiatal lányok töretlen sikítozása és lelkesedése. A lényeg azonban nem változott, amikor megszólalnak azok a bizonyos riffek, Alsóörs egyszerre ordította, hogy Baaaaj van baj!
A Depresszió késő éjszaka sem hagyta elszivárogni az energiát. Súlyosan, pontosan és elképesztő erővel szólt. A ráadás ráadásaként végül megszólalt az a nóta, amit még az is ismer, aki azt hiszi, hogy nem. A Nem akarok elszakadni még visszarántott mindenkit néhány pillanatra, aztán csendben elengedte a közönséget. Tökéletes befejezése volt a pénteknek.
A koncertek előtt mindennap jutott idő egy kis tartalmas beszélgetésre is. Szénégető Ricsi a koncertek előtt, kora délután várta a közönséget a Red Bull Arénában: szerdán a rajongók szerepéről, csütörtökön a feltörekvő zenekarok útjáról, pénteken pedig arról beszélgetett vendégeivel, hogy ki lehet-e nőni a punkot. Szombaton a Duchaj Áronnal közös Fegyvertársak élő adásában Kovácsovics Máté, Diószegi Kiki és Híresember Tanár úr társaságában a CD-k és bakelitlemezek reneszánsza került terítékre.
A kötetlen, mégis tartalmas beszélgetések napról napra egyre több érdeklődőt vonzottak. Nem véletlenül, hisz betekintést engedtek a színpad mögötti világba, közelebb hozták a zenészeket és a zenekarokat, miközben olyan témákat jártak körül, amelyek valamilyen formában minden zenerajongót foglalkoztatnak. Ezek az élő beszélgetések tökéletesen és természetesen illeszkedtek a Tábor közvetlen, családias világához.
A Mudfield számomra a hétvége egyik legnagyobb meglepetése lett. Korábban hallottam már néhány dalukat, de valamiért nem kattantak be igazán. Élőben viszont minden a helyére került. Az erő, a lendület, a dalok, a színpadi jelenlét és a közönséggel való kapcsolat is. Az Állat vagyok alatt repülő plüssállatok pedig még inkább feldobták ezt az őrületet. Aki eddig csak a Hullócsillagokat és az Állat vagyokot ismeri tőlük, az mindenképp menjen el egy koncertre! Engem ezzel a fellépéssel simán megvettek.
Vladár Bea
Nem tudom, ez hogyan lehetséges, de a fesztivál első három napján folyamatosan emelkedtek a tétek: minden egyes nap tudott újat mutatni, és hangulatban, minőségben még jobban teljesíteni, mint az előző, így tényleg kíváncsian vártam, hogyan alakul majd a zárónap.
Szénégető Ricsiék történelmet írtak: 13:30-tól megtartották a Fegyvertársak podcast legelső élő adását. Kifejezetten népes társaság gyűlt össze a beszélgetésre, amin Híresember, Diószegi Kiki és Kovácsovics Máté sztorizgatott, beszólogatott és nevetgélt Riccsel, Áronnal és a közönséggel a sátorban egy órán át. Kifejezetten jó hangulat lengte körül a műsort, reméljük, jövőre is láthatjuk a kora délutáni programjukat!
15:00-kor megkezdődtek a koncertek, első volt a sorban a Don Gatto, amely szokás szerint zseniálisan megalapozta a hangulatot. Balázs természetesen most sem fogta vissza magát sem grimaszolás, sem beszólogatás terén – de hát ez már csak ilyen, főleg, ha a szemébe süt a nap. Megkaptuk a legnagyobb slágereiket, élveztük, ők is élvezték, mindenki boldog volt: így kell kezdeni egy erős fesztiválnapot!
Azonnal át is tolakodtunk a másik színpadhoz, mert már meg is szólalt a légisziréna, jelezve, hogy az Akela már hangulatban van. És tényleg: kaptunk egy rettentő hangulatos és lendületes thrash koncertet. Tele klasszikus dalokkal, bohóckodással, együtt énekléssel. Csak a „szoki” – sőt, még egy kicsit több is.
Váltásban, szinte azonnal be is robbant a színpadra a Down For Whatever a túloldalon. A tavalyi fellépésük szerintem a négy nap egyik legjobbja volt, szóval magasra tették a lécet, de simán megugrották. Nem tudom, hogyan csinálják, hogy évről évre egyre jobbak élőben, de amit itt műveltek, azt tanítani kellene. Ez a fajta átélés és kapcsolatépítés a közönséggel olyan különleges pillanatokat eredményez, amikre még sokáig emlékezni fogunk, az biztos!
18:00-tól szintet kellett lépni a „festival goer” játékban, ugyanis egyszerre két színpadon ment a zúzás. Mi viszont felosztottuk a feladatokat egymás között, így én elindultam a Kazamata színpad felé, hogy megnézhessem, ahogy a mezőkövesdi Mhorai legyalulja a közönséget. Ez így is lett: mire letették a hangszereket és leült a pogóban felvert por, csak a taps és az örömujjongás maradt. Erős szettet hoztak az első Tábor Fesztiválos fellépésükre, és egyértelműen meggyőzték az egybegyűlteket, hogy érdemes nem elsétálni a kemping felé, hanem végignézni a koncertjüket.
És hiába volt eddig is hibátlan ez a nap, még hátra volt négy jó banda, akik közül elsőként a Leander Kills énekeltette és táncoltatta meg a rajongókat. És micsoda éneklés volt ez! Voltak pillanatok, amikor a közönség majdnem olyan hangos volt, mint Leander a mikrofonnal. Eleve zseniális formában voltak, de az az energia, ami egyszerre áradt a színpad és a dühöngő felől, felejthetetlenné tette ezt a koncertet is.
Aztán jött az Ossian, akik hibázni nem tudnak, csak hatalmas mosollyal koncertezni és emlékezetessé tenni a pillanatot. Ezt újfent hibátlanul teljesítették, öröm volt nézni a sok önfeledten éneklő embert.
Annak ellenére, hogy közeledtünk a nap végéhez, a buli nem hagyott alább, és a 21:50-kor színpadra lépő Totális Metál mindent meg is tett azért, hogy a fordulatszám még magasabban pörögjön. Sosem láttam még őket rossz formában, de arról, amit szombat este műveltek, csakis szuperlatívuszokban lehet beszélni. Nem tudom, van-e ennek bármi köze ahhoz, hogy egy időre pihenőre vonulnak, de az biztos, hogy szájtátva néztük és hallgattuk végig ezt a fantasztikus műsort ezektől a legendás zenészektől. Remélem, nem kell túl sokat várni a „visszatérésükre”!
Az estét és a 2026-os Tábor Fesztivált a Road zárta, és csakúgy, mint tavaly, itt egyértelműen mindenki beleadta minden megmaradt energiáját – lényegében elszabadult a pokol. Legalábbis tényleg úgy érződött, látva a rengeteg fáklyát, a pirotechnikát, és érezve a hőt az arcunkon, miközben a lelkünket is kiénekeltük.
Valahogy azt éreztem minden fellépőnél, mintha egymást túllicitálva próbálnának minél nagyobb bulit csapni. Akár volt valamilyen titkos backstage-fogadás a háttérben, akár nem, az biztos, hogy a jegyvásárlók ebből csakis jól jöttek ki! Tábor Fesztivál, te sosem okozol csalódást, de ezt most megismételhetetlennek érzem – köszönjük az emlékeket!
Kónya Ferenc
Ez a Tábor igazi varázsa. Az ember egy általa jól ismert zenekar koncertjére érkezik, régi kedvenceket lát új energiával megszólalni, és olyan zenekarokra talál rá, amelyekre addig nem figyelt eléggé, új barátokat talál miközben kacsákat keres és útközben olyan egyéniségekkel találkozik, amire álmában sem gondolna. Aki a Tábor Fesztivál kapuján belépett minden pillanatban egy hangos, befogadó, vidám, és szerethetően őrült közösség tagjának érezhette magát.
Köszönjük a profi fotókat Vareszfoto!