Deep Purple: SPLAT!
A brit hard rock (egyik) legnagyobb alakja 1968-ban alakult, s bár kétségkívül nagyjából fél évszázaddal ezelőtt készítette el csúcsalkotásait, a három 80+ esztendős MK II-tagot a mai napig soraiban tudó legendák utóbbi lemezei mellett szintúgy nem lehet közömbösen elmenni. A friss dalcsokor véleményem szerint felülmúlja korántsem gyenge elődjét, amelyhez az „újonc”, az elévülhetetlen érdemeket szerzett Steve Morse gitáros helyére érkezett Simon McBride játéka is sokat tett hozzá. (10/9)
Exist: Beyond Purpose
A Cynic és a Death To All soraiból is ismert Max Phelps saját zenekara egy középlemezzel jelentkezett. A hármas (a „narancs”) album Egoiista mesterien sikerült, ezután a négyes (a „zöld”) Hijacking the Zeitgeist némiképp visszafogottabbnak hatott. Ez a három tétel viszont felelevenítette a „narancs” LP magas színvonalát, a pszichedeliával átszőtt progresszív death metal kalandozásokat, miközben dallamérzékenységük és ötletes témáik révén önálló karaktert képviselnek az életműben. (10/9)
Gorod: The Ember Gone
Ha francia metal, akkor a legtöbbek számára a Gojira ugrik be elsőként – teljesen érthető módon –, ám a harmadik X felé haladó technikás death metal horda, a Gorod, nyolcadik nagylemezén újfent bizonyítja, hogy nem elégednek meg az eddig kitaposott ösvényen való tovább kullogással, és rendre valamelyest változó zenéjük szakadatlanul érdemes a figyelemre. Ezúttal a szigorúbb DM paneleket visszaszorítva még inkább jazz-rock, jazz/fusion irányba mozdultak el, a feszességből és konstruktív virtuozitásból viszont most sem vettek vissza. (10/9)
Iconic: II
Az AOR/melodikus hard rock csapatok a stílus jellegzetes hangulata és formai kötöttségei okán egy ideje nehezen tudnak igazán érdekeset mutatni (számomra), a hangszálfenomén Nathan James énekes (Inglorious), Michael Sweet gitáros/énekes (Stryper), Joel Hoekstra gitáros (pl. Whitesnake), Marco Mendoza basszusgitáros (pl. Thin Lizzy, The Dead Daisies), Tommy Aldridge dobos (pl. Whitesnake, Ozzy) felállású banda azonban második nekifutásra is rendesen odatette magát. James nem túl sokszor száll el a kelleténél jobban, a gitárosok riff- és szólómunkája megragadó és arányos, Aldridge pedig szerencsére kevésbé püföli agyon a szerkót, mint általában. (10/8)
Lalu: A Mythmaker’s Demise
Vivien Lalu francia dalszerző meglehetősen a radar alatt dolgozik a progresszív metalos kezdetek után a prog rock/fusion felé elmozdult zenekarával, ennek ellenére sorozatosan komoly nevek társulnak hozzá, immáron az ötödik nagylemezre is: a Lalu-Joop Wolters kreatív mag mellé visszatért Martin LeMar énekes (Mekong Delta) és Simon Phillips dobos (DarWin), vendégként pedig Jens Johansson billentyűs (Stratovarius) és Virgil Donati dobos (Planet X). Korábban egyébként mások mellett Damian Wilson énekes (Headspace, Arena), Michael LePond basszusgitáros (Symphony X) és Jelly Cardarelli dobos (Adagio) is megfordult nála. (10/9)
Mastodon: Marrow Deep
A Mastodon kilencedik nagylemeze az első, amely a kiválását követően tragikus körülmények között elhunyt Brent Hinds gitáros/énekes nélkül készült el. Hinds helyére első körben – jó ideig deklaráltan ideiglenes jelleggel – Nick Johnston került, aki nálunk is bizonyította rátermettségét egy fesztiválfellépés alkalmával. Johnston azóta teljesértékű taggá vált, sőt felsorakozott a négyes mellé João Nogueira billentyűs is, aki szintén jócskán kivette a részét az új dalok formálásából. A Marrow Deep egyidőben ős-mastodonos, hozza a Once More’-korszakos pszichedeliát és emeli új szintre a védjegyszerű dallamvilág progos környezetbe illesztését. (10/9,5)
Michael Stearns & Robert Rich: Reunion of Breath and Waves
Michael Stearns rockgitárosként indult, mielőtt a hetvenes években az elektronikus zene felé fordult, Robert Rich pedig Steve Roach kortársaként az ambient organikusabb, többféle hangszerrel kombinált, világzenei hatásokra nyitott oldalát képviseli. Bár közel negyven éve ismerik egymást, első közös albumuk csak most született meg. A Reunion of Breath and Waves két intenzív stúdióperiódus eredménye, szintetizátorok, gitár, fuvolák, lap steel és ütős hangszerek fonódnak össze rajta. A lebegő soundscape-eket pulzáló szekvenciák, improvizatív dallamok és természeti asszociációk teszik elevenné, így a lemez egyszerre meditatív és folyamatosan változó. (10/8,5)
Moonspell: Far from God
Portugália elsőszámú metal zenekara több mint három évtizede alkot. A Hermitage című előző lemez olyan irányváltást jelzett, amely túlmutatott a Moonspell karrierjének jelentős részét meghatározó, szimfonikus elemekkel gazdagon díszített melo-death/gothic metalos teatralitáson. A Far from God ezt az irányt mélyíti tovább: az impulzív, drámai gesztusok helyett az atmoszféraépítés kerül előtérbe, amit a gondosan rétegzett, kevésbé harsány hangszerelés alapoz meg. A dalszövegek pedig az élet különböző területeinek aspektusából taglalják az ember és Isten viszonyát. (10/9)
Observers: The Emerald
Martin Kennedy eléggé ismeretlen név metalos körökben, az elektronikus zenék terepén viszont korántsem: ő az All India Radio nevű prog-rock/psybient trió egyik tagja. Kennedy nem vesztegeti az idejét: az AIR két friss lemezzel jelentkezett idén, ezek mellé érkezett a side project legújabb eresztése. Az Observers zenéje már a kezdetekkor messzebbre merészkedett az anyazenekart az indulása táján jellemző pszichedelikus rocknál, a The Emeraldon pedig a hangszeres tech-death és melo-death/gothic metal hangulatok sem idegenek tőle. Vokálos társaival ellentétben azonban az Observers inkább „csak” körülölel. (10/9)
Rivers Ablaze: Inexternal Dread, Pt. 2 (Tension)
A budapesti progos death/black metal zenekar tavasszal jelentette meg az Inexternal Dread című kiváló albumot, amelynek még idén megérkezik a teljes folytatása két középlemez formájában. Ezek közül az első ez a háromdalos EP, ami a Tension alcímet kapta. Kertész Mártonék sosem voltak híján a határfeszegetésnek, és most is bátran kísérleteznek: izgalmas hangmintákkal, fifikás riffekkel és önmeghaladó vokálokkal a középpontban idézik meg a lovecrafti, sagani űrbéli ridegséget. (10/9)