Vannak azok az esték, amikor, ha nem is minden, de egy rakás dolog elromlik, elcsúszik, a világ összefog ellened, pedig hát koncert lesz, ennek minimum egy emlékezetes éjszakának kellene lennie. Aztán valahogy minden a helyére rázódik, amikor lepengetik az első hangot a színpadon. Pontosan ilyen volt a szerda este az Analog Music Hallban.
42 fokos meleg, közúti fennforgások a Népliget környékén, késés, kifogyott vizes palack, otthon hagyott SD-kártya…
Pedig egy ideje már vártam a Stick to Your Guns újabb budapesti zajongását, de nem sok jót vetített előre, ahogy nekiiramodtam az egésznek. Szánom-bánom, de az estét nyitó Still Cold műsorának nagy részéről le is csúsztam, az utolsó két dalra estem be a terembe, ahol addigra már bejáratódott annyira a közönség, hogy tánc is volt középen. Amit egyébként láttam az általam eddig nem ismert zenekarból, az határozottan szimpatikus volt, megmozgatták az embereket, összeszokott csapatnak mutatkoztak a színpadon.
Másodikként, 20:00-kor kezdett a szintén magyar Escalate, akik rám megint csak az újdonság erejével hatottak, nem ismertem őket, de ott helyben be is követtem őket a Spotin. Lendületesek voltak, profin játszottak, egyértelműen nem volt idegen számukra a színpad, otthonosan mozogtak. Ez általában nagyon jó kezdet, innentől már csak a közönségen múlik, hogy mennyire szippantja be őket a produkció, itt pedig ezzel sem volt gond.
Egyértelműen voltak szép számmal, akik ismerték a munkásságukat, együtt bólogattak, táncoltak a megfelelő ritmusra. Mészáros László kifejezetten szenvedélyes előadó, elhiszem neki, hogy 100%-ig kiáll a környezet- és állatvédelmi témák mellett, amikről énekel, sőt, dalok között is felhívta a figyelmet azokra a jó ügyekre, amiket a magukénak éreznek. A többiek sem tétlenkedtek, amíg Laci térdre borulva üvöltötte a mikrofonba radikális eszméit, mindenki élvezte, amit csinál, belakták a színpadot.
Ennél már csak az lett volna jobb, ha egy kicsit több fénnyel dolgoznak, mert eléggé sötét volt a színpadon ahhoz, hogy nehéz legyen fókuszt találnia a fotómasinának.
Ez mondjuk így maradt a főbanda fellépése alatt is, pedig az Analogban nagyon jó fények vannak, korábbi koncerteken egyértelműen hozzáadtak az élményhez. Ez természetesen nem befolyásolja az átlagrajongó véleményét az estéről, és biztos vagyok benne, hogy nem is ment haza senki csalódottan.
Jesse Barnett és csapata úgy robbant be a terembe, mintha nem lett volna bent is legalább 32 fok. Mondjuk ők nem is szoktak ilyen semmiségekkel foglalkozni, megszokhattuk már, hogy olyan energiával rohangálnak és ugrálnak a színpadon, ami, ha nem is egyedülálló, de mindenképpen kivételes. Ez most is így volt, egy pillanatra sem álltak le az 1 órás műsor alatt, miközben egymás után jöttek a slágerek, akár régebbiek, akár frissek. Uralták a színpadot, együtt üvöltötték a szövegeket a teljesen elszabadult közönséggel, akár azokról a tipikus szárnyaló dallamokról volt szó, akár a hardcore-os ordításokról.
Igazából a legutóbbi, Dürer Kert-es bulijuk után nem is számítottam másra, de még így is meglepett az a zsigeri intenzitás, amit hoztak magukkal a rettentően sűrű turnéprogram és a meleg ellenére is, és az első pillanattól átragasztottak a rajongókra is. Az egyetlen apróság, ami egy kicsit elterelte a figyelmem, az Andrew Rose basszeros távolléte, és mivel mostanában nem követtem annyira a bandát, mint régebben, így nem tudtam, mire vélni a dolgot.
De ez nem vett el semmit az est fényéből, hiszen nem éreztük meg a hiányát, zakatolt a vonat előre, és maga alá gyűrt mindenkit, akit a moshpit addigra nem.
Ahogy írtam az elején, végül visszaállt az univerzum rendje, és hazafelé már teljesen más hangulatban, a Married to the Noise sorait üvöltve autóztam az addigra már csak 30 fokos nyári éjszakában.
Fotó: Kónya Ferenc / ilovethewordphoto
