Hogyan lehet kb. 30 évnyi életművet hosszú kihagyás után elegánsan színpadra vinni? Hogyan lehet klubhangulatú koncertet adni az ország legnagyobb szabadtéri színpadán? Releváns-e még 2026-ban a negyedszázados „Krézi srác”, vagyis az első igazi rádiós altersláger? A Heaven Street Seven ezekre a kérdésekre adott hathatós választ 08. 08-án a Budapest Parkban.
A Heveny Szívlebeny a ’90-es évek közepén indult indie gitárzenekarként. A banda 20 éven és 9 lemezen keresztül volt a hazai britpop zászlóvivője, a nemzetközi áttörés örök reménye és a hazai alter szcéna egyik legnagyobb hatású zenekara.
2015-ben elbúcsúztak a közönségüktől, a 25 éves jubileumra csináltak pár bulit, majd újabb 5 évre „lementek a térképről”. A HS7 vállaltan nem egy folyamatosan prosperáló zenekar, de magukat, az örökségüket és a közönségüket megtisztelik azzal, hogy időnként, évfordulókhoz kapcsolódva rövid időre reaktiválják magukat. A mostani „kb. 30” minikoncert-sorozat is ennek volt köszönhető: a csapat kommunikálta, hogy igazából fogalmuk sincs a saját megalakulásuk pontos dátumáról. Valamikor ’94 és ’96 között történt, ezért nagyjából három évtizedet még 2026-ban is fel tudnak eleveníteni.
A HS7 egész története során szarkasztikus és önironikus humorral is operáló banda volt, ezért nem lepődtem meg azon, hogy sok ponton saját magukat trollkodták szét – abszolút pozitív értelemben. Ebben benne volt az is, hogy némi hangszerpróbálgatással, áthangolással, valamint humoros és el nem próbált átvezető szövegekkel a zenekar elérte, hogy gyakorlatilag egy fésületlen klubkoncerten érezzük magunkat az ország legnagyobb szabadtéri színpadán…
Ez a fajta rock and roll lelkület már az „előzenekarnál” megmutatkozott. Első blikkre talán kézenfekvő lett volna, hogy a hazai feltörekvő alternatív rockzenekarok valamelyike nyissa meg az estét. Ehelyett azonban DJ Gasman szettjével hangolódhattunk a koncertre, amely zseniálisan és tudatosan építette fel a hangulatot úgy, hogy megidézte a főhősök zenei hatásait a klasszikus beatzenétől a korai hiphopon át egészen a francia sanzonrockig.
19.45-kor aztán megjelent a HS7 a színpadon, és este 22.00 óráig ott is maradt. Egy több mint kétórás koncert keretében megidézték a teljes életművüket. A „teljes” itt nagyon hangsúlyos kifejezés: nem egy atombiztos best of műsort játszottak, hanem tényleg a komplett életművet felidézték. A korai angol nyelvű zsengék és a kevésbé ismert „B oldalas” dalok jelentették a koncertműsor első felének gerincét, hogy aztán a koncert második fele valóban átcsapjon slágerparádéba, ahol a Mozdulj, a Dél-Amerika és a Tudom, hogy szeretsz titokban folyamatosan záporoztak egymás után.
A teljesség igényét szolgálta az is, hogy a zenekar korai felállásának két gitárosa, Kiss Endi – nem a Hooligansből, ahogyan azt egy másik újságíró kolléga említi – és Balczer Gábor is megjelent néhány dal erejéig a világot jelentő deszkákon. Emellett vendégművészként tiszteletét tette a színpadon a magyar alter Vinnie Stigmája, Lovasi András is.
A legmerészebb húzás mégis az volt, amikor a koncertprogram derekán Szűcs Krisztián és népi zenekara levonult a porondról, hogy átadja a helyet a Hűvös zenekarnak. Az ifjú titánokra bízták ugyanis, hogy eljátsszák a legnagyobb slágerüket, a Hol van az a krézi srác?-ot… Én még sosem láttam ilyen szintű önhackelést életműkoncerten. Ez egyszerre volt bátor és önironikus, egyúttal pedig egyfajta stafétabot-átadás is. Mindenesetre nagyon jól sült el a dolog mind a zenészek, mind a közönség szempontjából. A Hűvös komolyan vette a feladatot, és igazi fiatalos, tökös rock and roll szellemmel felvértezve interpretálta a dalt – biztos vagyok benne, hogy ez a színpadon töltött négy perc óriási lökést ad majd a további karrierjüknek.
A koncertélmény így volt teljes: a HS7 az elmúlt kb. 30 évben jó pár olyan dalt írt, amelyekről most kiderült, hogy nemcsak egy bizonyos korosztály számára, a nosztalgiafaktorral együtt időtállók, hanem popkulturális szempontból is azok. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy ezen az estén már nemcsak a negyvenes-ötvenes korosztály tagjai, hanem az ő gyerekeik is jelen voltak.
A zenekar 30 év alatt generációkon átívelő jelenséggé nőtte ki magát, és ennek a teljesség érzetét közvetítő életműkoncertjük volt a legjobb bizonyítéka.
Bármikor, bármelyik szabad estémet rászánnám egy ilyen zenei élményre, de nyilván éppen az egyedisége veszne el a dolognak… Így aztán, feltételezem, öt vagy esetleg tíz év múlva találkozunk újra…
