A ’70-es évek volt a funky/soul stílus csúcsidőszaka. Ekkor jelent meg az Ohio Players nevű – talán nem meglepő módon, az ohiói Daytonában alakult – csapat Love Rollecoster slágere, amit biztos, hogy mindenki ismer: ha nem az eredeti formájában, akkor a Red Hot Chilli Peppers coverjéből, a Beavis and Butthead műsorából, az Urban Legends című horrorfilmből, vagy csak simán a zenetévékből. A Patrick Camey és Dan Aeurbach alkotta duó, a The Black Keys mindig is ebből az időszakból eredeztette a zenei identitását, de a most megjelent, 12. sorlemezüknél mindennél direktebben jelenik meg az Ohio Players és a hasonló stílusú zenekarok funkys bulizenéje és a romantikussága – a cím lemezválasztása nem véletlen, egy tiszta és egyértelmű utalás a nagy elődök munkásságára. Persze nem lehet bonyolult innen ihletődni, hisz ők maguk egy másik ohioi város, Akron szülöttei. Lemezkritikánk. 

A 2001-ben alakult blues/rock/soul/indie -vagyis szerteágazó stílusú-  duó 2002-ben már megjelentette első nagylemezét, The Big Come Up címmel – azóta pedig évente, kétévente folyamatosan szállítják a kiadványokat. Az életműből egyértelműen a 2011-es El Camino emelkedik ki – ez hozta meg az igazi áttörést a bandának – de az nem véletlen, hogy  a zenekar tagjai,a közönség , és a kritikusok részéről megfogalmazódott már az a félelem, hogy ilyen tempóban alkotni egyenes út a kiégéshez. Ennek ellenére a srácok sosem álltak le hosszabb időre – a leghosszabb szünetük 2014-19 volt, de ekkor is turnéztak, illetve side projektekben zenéltek. Természetes, hogy a minőség, a stílusok, változtak, nem volt minden dal vagy dalcsokor kiugró siker, de azért, a ’60-as ’70-es évek hangzását, és zenei stílusait kedvelő közönség mindig kedvelte a The Black Keys által képviselt sajátos időutazást.

A lemez április 5.-én jelent meg, tehát ez az írás eléggé naprakész – az azonban már most egyértelmű, hogy a közönség és a kritika az elmúlt évek egyik csúcsteljesítményeként írja le ezt a lemezt : olyan pályatársak bókolnak az ohioi játékosoknak, mint Noel Gallagher, vagy Beck – ők egyébként sok más vendégművésszel együtt közre is működnek egyes dalokban – de a híresen szőrös szívű Rolling Stone magazin is mézes-mázos rajongással vall a lemezről. A The Black Keys valószínűleg hosszú karrierjének egy újabb csúcspontját tette le az asztalra, a már említett El Camino című lemez, és az utána következő „véleményesebb” alkotások után itt egy újabb kristálytiszta siker.

A Slant nevű magazin írt róluk negatívat, de az ő sarkos véleményük igazából egy elismerés. Kritizálták a „Beautiful People (Stay High) című dalt -amely egyébként az első kedvcsináló volt idén év elején-  amiért úgy hangzik, mintha mesterséges intelligencia generálta volna. Ez talán azért lehet, mert ez az alkotás tényleg analitikusan, és tűpontosan hoz mindent, amit egy ’70-es évek beli könnyed és dallamos slágernek tartalmaznia kell. Műfajában tökéletes, és remekül megmutatta, hogy mit is várhat majd az ember az új anyagtól.

A 14 dalos, 45 perces lemez minden dalát az Aeurbach – Carney duó jegyzi szerzőként, de mindegyik dalban van vendégszerző és/vagy közreműködő. A legújabb – egy napos – videóklippes dalban, az On The Game -ben például a már említett Oasis alapító Noel Gallagher mellett a Leon Michales producer is ott volt a stúdióban…a végeredmény pedig egy olyan dal, ami minden túlzás nélkül elférne akár John Lennon életművében is.

Egyes kommentszekciók és rockújsgírók ezt egyfajta puhulásnak, a zenekar önmaga meghazudtolásának tekinti ezt, de a széles közönség pozitívan áll a dalokhoz. Az pedig önmagában is az ellenvéleményt képviselők ellenvéleménye lehet, hogy konkrét Tarantino filmbe való betétdalt is szállítottak a srácok erre a lemezre, a gengszteresebb fajtából:

A Black Keys nem csak a dalaiban, de az imigében, és a soundjában is mindig megidézte a rock and roll hőskorszakát : ez most sincs másképp: rengetek nyers, meleg, naturalisztikus dob, billentyű, gitár , és rég nem halott hangszerek színesítik a hangzást. Aki szerelmese ennek a zenei korszaknak, az mindig élvezettel kagylózhatta a The Black Keyst, és ez most sincsen másképp – persze lehetne elemezni a szitárok és moogok hangját, a laza funky játékhoz igazított pergők püffenéseit, de igazából az már csak a vájtfülű hangmérnököknek lenen csak érdekes. Maradjunk annyiban, hogy ez egy autentikus hangzású anyag és pont annyi rajta a visszhang effekt meg az akusztikus gitársáv, amennyit egy ilyen muzsika igényel.

A The Black Keys úgy tért vissza, hogy igazából el sem tűnt, de egy újabb karriercsúcsot döntöttek meg ezzel a lemezzel.

Az európai turné még ebben a hónapban indul, Anglia, Írország, Hollandia és Franciaország érintésével. Ennél közelebb most sajnos nem jönnek, de reméljük akár hazai színpadon is láthatjuk a kulcsokat a közeljövőben, a régi és új slágerek erősen ütnének, az tuti…

Ez is érdekelhet

Kövess minket!

2,844RajongókTetszik
1,731KövetőKövetés
44KövetőKövetés
64KövetőKövetés
1,348FeliratkozóFeliratkozás