Volt egy tartozásom. Mielőtt mindenki megörülne, hogy valami pénz áll a házhoz általam, ez a restancia saját magamnak volt. És nem a pénz volt az alanya, hanem egy Anthrax koncert. Senki ne kérdezze, hogy hogy lehet ez, de még Anthrax szűz voltam! Nem tudom miért, hiszen 2024-ben is voltak kis hazánkban, de egyszerűen még nem jutottam el a lábuk elé. Ám idén úgy voltam vele, hogy ezen mindenképpen változtatnom kell, nem hallhatok meg szüzen. Pedig most is rezgett a léc, mivel párommal együtt vidéken volt dolgunk aznap, és gyakorlatilag az előzenekar kezdésére sikerült beesnünk pár órás autózás után. De lényeg a lényeg, hogy odaértem és hat ökörrel sem lehetett már elvonszolni onnan. Az időjárás nem tett vidámmá, hiszen borongós, esős nap volt hétfőn, így abban reménykedtem, hogy majd este viszont boldog, vidám napocskával a fejem felett távozok a helyszínről. S így is lett, mert ez a koncert őrületesen varázslatos volt a fülemnek és selyemkendő a lelkemnek, mert az Anthrax, a thrash metal nagy legendája – akiken gyakorlatilag felnőttem a 80-as években – olyan zenei és színpadi előadást rittyentettek nekünk, hogy a szavam is elállt.
Decapitated
Annyira rá voltam izgulva az Anthraxre, hogy teljesen elfeledkeztem arról, hogy egyáltalán megnézzem, ki lesz az előzenekar. Úgy estem be a koncertre, hogy a Decapitated lengyel death metal zenekar eddig kimaradt az életemből (magát a műfajt nem kedvelem annyira). Volt már nyilván számomra ismereten előzenekar, de akkor kicsit utánanéztem, meghallgattam pár számot, de most teljesen vakon voltam, gyakorlatilag most ismerkedtem meg a repertoárjukkal. 19.15-kor be is mutatkoztak rendesen, ugyanis iszonyú vehemenciával és zúzással vágtak bele az első számba az elég szép számú közönség előtt. Valószínűleg nem voltam egyedül az ismeretlenséggel, ugyanis a közönség nagy része csendben, érdeklődve figyelte a srácok előadását. De nem úgy a második Earth Scar című számnál, ugyanis ez már egy piszok jó dallammal ellátott nóta volt, amire már eléggé elkezdett éledezni a publikum. A harmadik szám után hirtelen levonultak a színpadról, olyan volt, mintha vége lett volna az előadásuknak. Párom meg is kérdezte döbbenten: ennyi volt? Persze nem, mert James Steward dobos maradt egyedül, aki kiállt a dobok mögül, s tartott tűzben minket egy aláfestő zene alatt. Nem is hiába, mert a fiúk hamar visszatértek és ismét egy lehengerlő nótában lángoltatták gitárjukat: a Kill the Cult bombajó volt! Itt már a közönség sem bírt magával, egy kisebb circle pit is kialakult. Az egy perces zenei összekötő (2022-es Cancer Culture lemez bevezető dallama) alatt Wacław „Vogg” Kiełtyka szólógitáros meg is ragadta az alkalmat, hogy tovább fűtse a beindult embereket egy kis tapsoltatással, majd rákérdezett, hogy tudjuk-e, hogy metal vagy disco showban vagyunk-e? Majd választ nem várva, olyan zúdítást indítottak, hogy ha valaki véletlenül az eső elől menekülve tévedt volna be a Barbába, azon nyomban képbe is került. Még a befejező szám is kifejezetten tetszett, de nem csak nekem, mert itt már a publikum is erősen ajzott állapotban lélegzett, s ment is rendesen a hey-hey kórus. A végén kiszúrtak és elkértek a fotózáshoz egy rajongói zászlót, ami gyakorlatilag egy magyar lobogó volt Decapitated felirattal a magyar-lengyel barátság jegyében.
Szerintem igen jó koncert toltak a lengyel srácok, és így ismeretlenül elég jó hatást váltottak ki belőlem, s másnap bepótolva nekiálltam a lemezeiket hallgatni meló közben. Azt megállapítottam, hogy nem leszek rajongó, viszont van jó pár szám, amire kifejezetten felfigyeltem. Negatívumként azt hoznám fel, hogy sokszor van olyan, hogy az egységes szám egy kicsit átalakul olyan free jazz stílusúvá, a két gitár még egyben van, de a dob és az ének már néha külön utakon jár. Ez úgy általában nem tetszett nekem, de lehet, hogy ez csak az én bajom. Viszont olyan energia és kedv volt a csapatban – amit sikerült is átadniuk nekünk –, hogy emelem a kalapomat!
Dallista:
01 Just a Cigarette
02 Earth Scar
03 Spheres of Madness
04 Kill the Cult
From the Nothingness With Love
05 Cancer Culture
06 Suicidal Space Programme
07 Iconoclast
Anthrax
Egy kis levegőzés után rongyoltunk vissza, hogy egy jó helyet elcsípjünk viszonylag közel a színpadhoz, mert a publikum már igencsak mozgolódott. 20.30-kor felcsendült a The Number of the Beast Iron Maiden nóta, ami az együttes bevallása szerint igen nagy hatással volt rájuk (és az egész lemez). Erre mi, a nézőtéren már beindultunk, mindenki leste a háttérben mozgó alakokat, s ha valakit észrevettünk, ez azonnal ordításba torkollott. De még csak a következő bevezető szám alatt érkeztek Belladonnáék, viszont miután kiértek, azonnal rácsatlakoztak az előzenekar energiájára, s hatalmas erővel csaptak bele az Among the Living-be. A közönség már iszonyatosan be volt sózva, s már az első dallamok alatt elszabadult a pokol. Másodikként érkezett az egyik nagy kedvencem, a Joe Jackson feldolgozás, a Got the Time. Az eredeti is nagyszerű, de az Anthrax előadásában megőrülök érte. Nem voltam egyedül, mert itt minden volt a nézőtéren, csak csendes álldogálás nem! Én itt már elvesztettem a fejem, de ahogy körbenéztem, mindenki fejvesztve őrjöngött és ordibált, úgyhogy itt sem maradt el a hey-hey kórus a végén. De nem volt megállás! Érkezett a Madhouse, úgyhogy ment tovább a „fejek keresése”. A következő számnál már a circle pit is beindult és a végén már az Anthrax, Anthrax skandálás is színre lépett. Belladonna együtt lélegzett…, nem, a közönség együtt lélegzett… Á mindegy is, a színpad és a publikum olyan szinten együtt voltak, közösen dobbant a szívünk, egyszerre vettük a levegőt, elképesztő szimbiózis alakult ki. Joey nem csak hogy felszántotta a deszkákat, folyamatosan valakiket ki is pécézett és beszélt hozzájuk, fantasztikusan tartotta fent a tüzet. Viszont a Keep It in the Family előtt jól kicseszerintett velem, ugyanis coming out-olnom kellett. Megkérdezte, hogy ki nem látta még őket élőben. Hát égett a pofám, de legalább a párom is feltette a kezét (azért voltak még egy páran 😀 ). Mivel nem lőtt le senki, így tovább élvezhettem ezt a fantasztikus estét.
Már a koncert elején néztem, hogy a háttérben a molinón a szeptemberben megjelenő, Cursum Perficio lemezborító pompázott, aminek a középpontjában egy kettévágott nő lebeg, mögötte akár egy bűvész/varázslóval. Nos, a 8. szám előtt Scott Ian felkonferálta az It’s for the Kids számot erről az új lemezről. Nem is tiltakoztunk: srácok varázsoljatok el újra és újra! A varázserő hatott is, hiszen ez is egy piszok jó szám! Belladonna felvállalta a mágus szerepét, és varázserejét felhasználva, hatalmas énekeltetésbe kezdett. Ezután Medusa próbált kövé változtatni minket, de hasztalan, a közönséget nem lehetett szemmel verni, az őrjöngés fokozódott, ami aztán a főműsor lezárásaként érkező kritikus hangú Indiansnál csúcsosodott ki, ugyanis itt alakult ki az eddigi legnagyobb circle pit, a gyors szám és az iszonyat zúzás hatására.
Már csak a három ráadás szám maradt, ahol még az Antisocial közepén egy hosszabb énekeltetés várt ránk, majd az I Am the Law ritmusaival zárták le ezt a nem túl hosszú (1 óra 20 perc) előadást.
Mint mindegyik nagy „öreg” zenekar, ők is tiszteletet érdemelnek, hogy még mindig a színpadon állnak! De mit is mondok, hiszen nem is állnak, mert például Joey megállás nélkül végigszáguldotta ezt a koncertidőt, és hála istennek, mi ezt a küzdőtéren végigélvezhettük. A lezáró fotózás előtt Ian még gitárpengető esőt csinált, mert kétmaroknyit szórt közénk egy laza mozdulattal, a rajongók nagy örömére.
Dallista:
The Number of the Beast (Iron Maiden song)
I Can’t Turn You Loose (Otis Redding Song)
01 Among the Living
02 Got the Time (Joe Jackson cover)
03 Madhouse
04 Metal Thrashing Mad
05 Caught in a Mosh
06 Keep It in the Family
07 Breathing Lightning
08 It’s for the Kids
09 Medusa
10 Indians
Ráadás:
11 Antisocial (Trust cover)
12 I’m the Man
13 I Am the Law
Frenetikus koncertet láttunk/hallottunk (mindkét együttestől), ahol megint el kell küldenem a büdös francba az időt. Most már jó lenne Khronosz bácsival csinálni valamit, mondjuk esetleg egy jó erős nyugtatót beadni neki. Ugyanis az utóbbi időben rohan. Mit rohan! Száguld! Ez a koncert is 1 másodperces volt. Mire felocsúdtam, vége volt. Én azt hiszem, az egész éjszakámat ott töltettem volna mámorban csápolva, de sajna 9 óra 50-kor el kellett búcsúzni az együttestől és a Barba színpadától. Soha rosszabb hétfőt, pontosabban mindig ilyen hétfőt szeretnék, s akkor a hét többi napja is könnyebben telne. Joey Belladonna, Scott Ian, Jonathan Donais, Frank Bello, Charlie Benante köszönöm ezt a szép és tartalmas estét, ez a koncert előkelő helyre fúrtba be magát a szívembe. Nem mellesleg köszönöm a Barba Negra stábjának is, mert megint nagyon jól szólt a technika, s ez az őrült nagy zúzás dübörgően jó volt!
Epilógus: Koncert után elindultunk haza, s a kocsiban valami zene elindult pendrive-ról. Párom megszólalt: nem mehetne inkább Anthrax a Spotify-ról? Szóval na, jó volt a koncert 😀 !!!!