A mai mainstream filmgyártás egészét napjainkban szinte minden új blockbusternél éri az a (jogos) kritika, hogy sok esetben újrahasznosít régi brandeket, és CGi technológiával takarja el a történetek és a kreativitás hiányát -és akkor még nem is beszéltünk az erőltetett polkorrektségről és más ideológiai rétegződésekről. Az idősebb generációba tartozó filmesek, és az ő alkotásaikon felnőtt rajongók – mai divatos terminussal élve a boomerek, vagyis mi – nagyon ritkán láthatunk ilyen típusú filmet. A Brady Corbet által dirigált Brutalista viszont éppen ilyen. Van sztori, vannak dialógusok, van a történetben karakterfejlődés. Nincs CGi túladagolás, viszont van kamerahasználat és vágás – a filmen dolgozó magyar vágó, Jancsó Dávid Oscar jelölést is kapott, és hamarosan kiderül, hogy hazaviheti e a szobrocskát. Az vicces, hogy az Oscar jelülés veszélybe került, mert kiderült, hogy az alkotók az utómunka során néhány épület-és tájkép feljavítására, valamint -figyelem! -a filmben hallható magyar akcentus feljavítására mesterséges intelligenciát alkalmaztak. Ilyen alapon szerintem manapság már akár be is lehetne tiltani az Oscar-és egyéb filmdíjakat. Az nagy újságíró iskola tankönyv szerint nem jó, ha már a lead-ben elkalandozik a szerző, így vissza a tárgyhoz: a Brutalista filmkritikája itt a Rics & Greenen.
Magyarként különösen érdekes és érdemes a film, hiszen az alaptörténet a II. világháború borzalmaitól menekülő zsidó származású építész , Tóth László adja. A történet egyébként fiktív, de vannak hasonló, valós történetek, amelyet a forgatókönyv alapötletét inspirálták. Lászlót alakítja az egyébként mindig szuggesztív és hátborzongatóan zseniális Adrian Brody, aki maga is bír magyar felmenőkkel. A már említett Jancsó Dávid mellett rengeteg magyar szakmabeli dolgozott a filmen, és az ’50-es évek vidéki (pennsylvaniai) Amerikáját sok esetben Csepel és környéke „alakította” a filmben. És akkor szóljunk a bevezetőben említett direkt kiemelt és még AI-val is feljavított magyar akcentusról, ami egyébként sokat ad az emigrációban élők hiteles bemutatásához… Audio szintjén kifejezetten erős, amikor az angol hangsávon Brody színtisztán magyarul bazdmegel egy-két jelenetben. És, ha már bevándorlókról beszélünk: különösen érdekes, hogy a film épp egy olyan amerikai elnökválasztás idején került bemutatásra, ahol a migráció kérdése egy erősen hangsúlyos topic volt – így a mozi akarva-akaratlanul is reagál napjaink aktuálpolitikai történéseire.
Már a cím is sugallja, hogy a film brutális, de a moziplakáton is egy filmkritikai megjegyzés került felhasználásra marketing célból: monumentális. Megjelent még a gigantikus és a fantasztikus, a szimfónia – csupa nagyívű szó, amivel az emberek általában olyan dolgokat írnak le, amelyeket nehezen tudnak befogadni, és hatással van rájuk.
És igen, a három és fél órás alkotás nem csak a hossza miatt írható le ezekkel a hatásvadász kifejezésekkel: mind tartalmi, mind filmtechnikai szempontból van mélysége és tartalma -és egyetlen elnyújtott, lassított jelenet, vagy tájkép sem felesleges benne. A legegyszerűbb, hétköznapi élethelyzetek is a klasszikus filmkészítői iskola elvárásaihoz igazodva jól komponáltak, kopottas színezetűek, hangulatkeltőek és magukkal ragadók.
Minden kockának, minden kameramozdulatnak, minden közelinek van jelentősége – épp emiatt nincs benne vontatottság, pedig a hossza alapján az ember nyilván retteg a művészfilmes megközelítéstől. Főleg azért, mert a rendező eddig alapvetően inkább art-movie műfajban mozgott, és amerikai létére nagyon sok esetben dirigált európai -elsősorban francia, belga és spanyol -mozikat. Ez az álomgyári átlagtól differens kompetencia és szemléletmód azonban inkább előnyére vált a Brutalista esetében.
A témaválasztás: már ez is egyfajta tiszteletadás a mi generációnknak. A zsidó sorstragédiák a 90-es években rengeteg alapanyagot biztosítottak Hollywoodnak – ebben főleg Spielberg járt az élen. Témaválasztás és történetmesélés szempontjából az ő iskolája kerül egyértelműen megidézésre a Brutalista esetében.
Megvalósítás szempontból már a nyitójelenetnél- a feje tetejére állított Szabadságszobornál – egyből visszaköszön a Soderbergh, de egy kicsit még a Bad Boys korabeli Michael Bay is -ez aztán a film végéig marad ez a fajta „retro” kamerahasználat – a szó legnemesebb értelmében. A képeknek -főleg az épületeket és tájképeket bemutatóknak – van tere, mélységélessége. De a közeliek is rengeteget adnak – főként a szexuális jeleneteknél.
Ezek ugyanis – se nem sok, se nem kevés arányban – visszatérő elemei a filmnek, de sosem tolakodóak vagy öncélúak, hanem mindig valamilyen történeti szempontból fontos aspektust hoznak be, vagy hangsúlyoznak. Ha már ennél a témánál tartunk, azért azt meg kell jegyezni, hogy elég merészen és őszintén használja az alkotás a testiséget, és szinte egyetlen esetben sem látunk egészséges lelkületű együttlétet a három és fél óra alatt.
A brutalista ebből a szempontból is brutális, megjelenik az impotencia, a frusztráció, az abúzus, a metoo, a vágy – de sosem látunk boldogan szeretkező párt…ebben a vonatkozásban pedig főként Felicity Jones, a női főszereplő alakít nagyot. Kétségtelenül tehetséges, láttuk őt már könnyedebb vígjátékban, szuperhős filmben, sci-fiben, és drámai életrajzi filmben is, amikor a Mindenség Elméletében ő lett Hawkingné – de itt és most kétségtelenül élete alakítását hozta – úgy, hogy a film első részében nem is látható, de amikor megérkezik a vászonra, azonnal elviszi a show-t – ami eléggé creapy, tekintve a ráosztott szerepet. (erről SPOILER nélkül nehéz többet írni, de mindenki higgye el, hogy durva a sztori).
Egy szó mint száz: ez a film fojtogat, rád telepszik, elgondolkodtat – nem egy habkönnyű kis popcorn sztori – de minden pillanata megéri, ha az ember szereti azt, ha egy alkotástól kap VALAMIT, a súlytalan és kockázatmentes szórakozáson túl.
Még a moziból kijövet sem esett le, hogy honnan a név… vagyis a cím. A feleségem siettet segítségemre, ő kutatta ki azt a kis funfactet, hogy a brutalizmus egy építészeti stílus volt, amely az 1950-es évektől két évtizedig határozta meg ezt az iparágat, és a főszereplő szakmájára utal a címadás.
Még csak január van, de az év legnagyobb jelentőségű és klasszikus értelemben vett moziélménye már látható a nagy vásznakon -és, egyfajta utóirat, hogy a kezdés előtt két trailert is láttam, ami előre vetít a tavaszi szezonra két hasonló alkotást: így lehet, hogy egy hosszú unkreatív időszak után visszatérünk a filmekhez, amelyek idézhetőek, örökbecsűek, és szólnak valamiről?
Messzemenően 10/10, a történeti és megvalósítás rengeteg magyar vonatkozása miatt főleg.