Aki élt és mozgott a 80-as években, biztos emlékszik rá, hogy nem volt könnyű új együtteseket megismerni, dalokat felfedezni, mint manapság, ahol az internet és streaming korában bármi elérhető. Az akkori rendszer blokkolta és a vasfüggöny mögé nem engedte be igazán az „imperialista mételyt”, s mint tudjuk az itthoni lázadó rock együtteseket 3/3-as ügynökök figyelték, mert hát a rock biztosan az ördögtől való. Akkor nyílt ki jobban a világ, amikor már kaphatóak voltak nálunk is a parabola antennák és így belépett a lakásba a Music Television Europe (MTV). Emlékszem vasárnap éjszakánként volt műsorra tűzve a Headbangers Ball rock/metal 2 óra, 23 órától hajnal 1-ig. Mindig ott ültem a kis videómagnómmal a tévé előtt és vettem fel a műsort, hogy aztán másnap reggel fél 7-re bedagadt szemekkel menjek dolgozni. Egy ilyen alkalommal botlottam bele a dán D-A-D Slepping My Day Away klippjébe, ami fantasztikusan tetszett könnyen emészthető dallamával és egyedi gitárriffekre épülő hangzásvilágával. Szerelem volt első látásra. Érdekes, hogy a finn The 69 Eyes akkor nem talált rám, igaz, hogy ők pár évvel később bontogatták a szárnyaikat.
Disneyland After Dark
Az együttes neve abból az elképzelésből származik, hogy amikor Disneylandben kialszanak a fények, bármi megtörténhet. Nem tudom, hogy mi válik valóra ott sötétedés után, talán Mickey egér ólálkodik vérfarkasnak öltözve így Halloween táján, de azt tudom, hogy mi szokott lenni a Barbában, mikor lemegy a nap. Rockkoncertek dögivel. Így történt ma is, ahol is a D-A-D nyitotta meg a sort. Megmondom őszintén, hogy még nem láttam őket élőben, mentségemre legyen szólva, nem is voltak nálunk sokszor, talán kétszer. Nagyon izgatottan vártam a koncertet az újdonság és a mostanában kicsit hanyagolt lemezek hallgatása miatt is. Tiszta szívből állíthatom, hogy nagyon megérte ellátogatni ezen az estén a Barba Negra Blue Stage-be, mert pazar koncertet hallhattam tőlük. Már ahogy beléptek, olyan vehemenciával vették bele magukat első számba, hogy az őrájuk is hatással lévő akkoriban nagyon népszerű glames stílusnak semmi nyomát nem tudtam felfedezni. Ennek örültem – bár nagyon szeretem a glamet is –, de rendkívül tetszetős volt ez az erős, kemény hangzás. És itt bizony kőkemény „darálás” volt, mert a több mint 1 órás műsorukat szünet nélkül tolták végig, nem volt itt közönséggel kommunikálás, csak a zene. Nekem bejött ez a fajta szemlélet, abszolút nem hiányzott, hogy kérdezgessenek erről-arról vagy meg akarjanak énekeltetni. Annyira erős volt a repertoár, hogy egy percig sem unatkoztam, pedig a színpadon nem történt semmi látványosság. Hát dehogynem! Ne higgyetek nekem, hiszen Stig Pedersen basszusgitáros volt a showelem. Többször volt olyan, hogy a fenti mozgó lámpák lila fénnyel a színpad közepét és baloldalát világították meg annyira, hogy gyakorlatilag senki nem látszódott, csak a jobb oldalon Stig. Véletlen lenne, hogy ő van kiemelve? Á, dehogy! Tuti biztos vagyok benne, hogy semmilyen együttesnél nem történik ilyen, hogy egy gitáros minden számot más gitárral játszik el. És ezek nem holmi tucatszámra kapható hangszerek, hanem mind egyedi készítésű, többször valamit ábrázoló mintadarabok. Volt itt keresztet formáló vagy rakéta, az egyik például nekem olyannak tűnt, mint valami vezeték nélküli porszívó. Még nem voltam olyan koncerten, ahol szinte csak egy embert figyeltem, de itt egyszerűen nem bírtam levenni a szememet a gitárokról. Ráadásul egyiken sem volt több két húrnál. Nem is tudom, hogyan játszott ezeken? Mégpedig úgy, hogy időnként felmászott Laust Stone lábdobjára és azon egyensúlyozott. Fantasztikus volt. A ráadásban eljött a 36 éve megismert nóta, nekem valahogy mindig fontos, hogy az a szám, amivel megkedveltem az együttest, szerepeljen élőben is. Sokkal-sokkal keményebbnek hatott most mint anno és a közepén egy remek szóló is volt. Tökéletes koncertet hallhattam tőlük és így maximálisan feltöltődve vártam a következő együttest!
The 69 Eyes
Mint ahogy a bevezetőben is írtam, valahogy nem futottam össze a munkásságukkal. A nevüket ismertem, de a számaik eddig kimaradtak az életemből. Ez jó is tud lenni, hogy szűzként kerülsz egy koncertre, mert objektívebben tudod befogadni a hangzást. De egy picit ferdítek, mert belegondoltam, hogy ebben a korban szűznek lenni talán már ciki, ezért napközben belehallgattam pár számba, hogy legyen egy kis fogalmam a stílusukról. Szerencsém volt ezen az estén, mert ez a banda sem volt annyira a szavak mestere, igaz, talán háromszor röviden hozzászólt a közönséghez az énekes, de ők is gyakorlatilag megállás nélkül tolták a bulit. De milyen bulit! Náluk sem érződött glam hatás, pedig abban a korban fogantak ők is, de ma kőkeményen nyomultak a gótikus beütésű számaikkal. Itt sem volt színpadszántás, viszont a figyelmem nagy részben Jyrki 69 énekesre irányult. Na nem azért, mert esetleg valami különlegeset csinált volna, ő egyszerűen csak tette a dolgát: énekelt. De édes istenem, hogy?! Ez az Elvis Presley beütésű mélyebb bariton hang, hát valami káprázatos volt! Olyan érzések kavarogtak bennem, ha a sátor oldalában üvegablakok lennének, azok biztos csörömpöltek volna ettől az orgánumtól. Vagy ha én egy dark stílusú együttes vezetője lennék, biztos minden követ megmozgatnék, hogy a soraimban tudjam, mert ez annyira illett oda is. Ez a hang olyannyira kiemelkedő volt és egyedivé tette az együttes minden számát, hogy ha álmomból felébresztenének, és kérdeznék, hogy mi ez a szám, akkor „hagyjá’ mán, ez a The 69 Eyes”! Az együttes többi tagja is nagyon korrekten tette a dolgát és olyan muzsikát produkáltak, ami eszméletlen hatással volt rám! Az együttes zenéje így elsőre tökéletesen bejött, miért is nem ismertem eddig őket? Úgy érzem ezen a napon még egy fantasztikus koncert férkőzött be a fülembe.
Egy nap két tökéletes koncert, úgy, hogy az egyik együttest nem is ismered? Kell ennél jobb? Azt hiszem nem! De meg kell említenem, hogy ez nem sikerülhetett volna, ha a Blue Stage-ben a hangzás nem lett volna ilyen perfekt, mert ez bizony az volt. Olyan jól szólt minden, hogy még most is a fülemben dübörög az összes dallam. A jó hangzás természetesen mindig kell, de itt kiemelten lényeges volt, mert a D-A-D szinte minden számában fellelhető gitártémák fontosak a zenéjüknél, viszont ha a hangosítással valami nem stimmel és egy kicsit összemosódnak a hangszerek, akkor az már az élvezhetőség rovására megy, de itt minden egyes húrpendülés tisztán kivehető és éles volt. A The 69 Eyes-nél pedig Jyrki hangja is olyan tökéletesen szólt, hogy állítom ez még a Holdról is hallható volt. Ezért egy nagy piros pont a műszaki stábnak.
Konklúzió: ezen az estén az egyik együttes megnyert magának egy új rajongót, a másik meg stabilan megtartotta azt!
A képek forrása a Barba Negra Facebook oldala, köszönjük szépen, hogy használhattuk őket!