Van az úgy, hogy az ember elmegy egy koncertre „látatlanban”, mert megbízást kapott rá, de nem érzi a lába alatt a talajt, mert nem ismeri behatóan a zenekart. Ilyen volt nekem a tegnap esti Breaking Benjamin koncert a Barba negrában. Ilyenkor igyekszem készülni, bepótolni legalább a diszkográfia nagyrészét, nézek koncertfelvételeket, esetleg elolvasok interjúkat, aztán nekifutok az estének és hagyom hogy sodorjon a hangulat és a zene.
Egy este erejéig visszatértünk az előzenekar plusz főzenekar sémához, ami szerintem csak segítette a Breaking Benjamin státuszának emelését, hiszen itt egy közel 30 éves zenekar második budapesti fellépéséről és legelső nem fesztiválos koncertjéről van szó, tényleg ők a lényeg, mindenki őket várta. Ennek megfelelően nagyok voltak az elvárások, de lelövöm már most a poént, nem okoztak csalódást, sőt!
Bennem volt egy kis csalódás is, bár ez a saját hülyeségem, ugyanis az utolsó előtti napig elkerülte a figyelmem hogy az általam szeretett és várt Chevelle nem lép fel Budapesten mint előzenekar, itt a kaliforniai Return To Dust vette át a stafétát. Ezen mondjuk nem volt nehéz túllépnem, ugyanis ezek a fiatal srácok tényleg mindent megtettek hogy a közönség és ők is jól érezzék magukat.
Szemben a „nagy öregekkel”, ők nem csak fiatalok, hanem pofátlanul fiatalok (főleg Sebastian Gonzalez gitáros), bandájuk alig 4 éve létezik és máris eljutottak a világ ezen, tőlük eléggé távol eső pontjára. De mint említettem, mindent megtettek azért hogy meghálálják ezt a bizalmat már az első pillanattól kezdve. Hihetetlen, fiatalos energiával ugrottak a színpadra és minden másodpercét kihasználták annak a fél órának amit kaptak. Hat saját dalt játszottak, plusz egy OutKast feldolgozást (Hey Ya!) és nem csak engem győztek meg maradéktalanul arról hogy igenis helyük van ekkora turnékon. Úgy vettem észre a megtelt Red stage közönségének meglepően nagy része tisztában volt a dalaikkal, de energikusságukat és hozzáállásukat jól mutatja, hogy amikor azt kérték mindenki ugráljon, akkor bizony az emberek megmozdultak, hőség ide vagy oda. A meleg egyébként őket sem érdekelte, pörögtek, forogtak, pattogtak, rettentően élvezték az egészet és kitöltötték a rendelkezésre álló teret, nem vesztek el a színpadon.
Remélem legközelebb több időt kapnak hogy megismertessék még több emberrel ezt a jófajta, grunge gyökerekkel rendelkező hard rock muzsikát és a Return To Dust nevet.
Fél órás átszerelés, közönségéneklés Slipknotra, várakozzással teli percek, majd teltházas visítás, ordítás közepette felsétált a színpadra a Breaking Benjamin, kiegészülve a kis Burnleyvel és alapozás gyanánt bele is vágtak az I will not bow-ba. Igen, ezt még én is ismerem régebbről, láthatóan mindenki más pedig még jobban ismerte és szerette. 😊 Kellett a jó előzenekar hogy meg legyen a hangulat, de egyértelműen ki volt éhezve a magyar közönség Benjaminra és csapatára, mert már az első dal alatt hatalmas hangulat uralkodott a színpad előtt.
A hangzást mindenképp megemlíteném, tudom, sokan húzzák a szájukat a hely hangosítása miatt, bár ezek egy része szerintem rossz tapasztalat miatt máig berögzült dolog. Nekem nagyrészt jó élményeim vannak ezen a téren, de a szakemberek tényleg kitettek magukért tegnap este, mert ennyire szépen (legalábbis ahol én mozogtam), még talán semmi nem szólt a Barba negrában. Tiszta, érthető, de erőteljes, igazi modernt rock hangzást sikerült összehozni.
Mondjuk ahogy néztem, a rajongókat még az se tántorította volna el ha ez nem így sikerül, hihetetlenül élte mindenki a műsort és ez meglátszódott a zenészeken is, akik, ha nem is voltak annyira aktívak mint a huszonévesek fél órával előttük, de elhittem nekik hogy örömmel vannak a színpadon, örömmel jöttek ide, szeretik ezt csinálni. Szimpatikus formák, akiken látszik hogy nincsenek sztárallűrjeik, mosolyogva zenélnek azoknak akik naggyá tették őket. Benjamin még arra is fordított energiát hogy sokakkal ellentétben ne „Budapesztként” hivatkozzon ránk, mert felhívták rá a figyelmét hogy nem így kell kiejteni. Tényleg dícséretes.
Emellett album minőségben énekelt, jól gitározott, szoktatta a szintén éneklő és gitározó fiát a színpadi rutinra és természetesen tolták a slágereket egymás után. Ha jól számoltam, 18 dalt kaptunk, ami abszolút best of, minden albumról hoztak valamit, de az idén 20 éves Phobia állt a középpontban összesen hat szerzeménnnyel. Az abszolút sláger The diary of Jane tette fel a koronát az estére, ami előtt azt gondoltam, nagyobb ujjongás és énekeltetés nem lehet majd, mint pl az I will not bow esetében. Tévedtem.
Ez a 18 dalos szett akár unalomba is fúlhatott volna, de az élő Breaking Benjaminra kiéhezett magyar rajongók, a remekül énekelhető dalok és a zenészek szimpatikus, emberközeli hozzáállása nem hagyta hogy így legyen. Az énekes elmondta hogy reméli, most már sűrűbben lesz alkalmuk játszani errefelé és az az igazság hogy meggyőztek arról, hogy ha így lesz, akkor nem maradjak ki belőle.
