1991-ben jelent meg a Guns ‘N Roses legendás dupla albumán a Knockin’ on heavens door, majd a dal óriásit ment a korabeli MTV-n, miután a csapat az 1992-es Freddie Mercury emlékkoncerten elnyomta a nótát. Igazából akkor szembesültem vele, a kazetta borítóját nézegetve, hogy a dal szerzője nem Izzy Stradlin’, vagy Axl Rose, hanem egy bizonyos Bob Dylan. Nem sokkal később egy hozzám került Jimi Hendrix hanghordozón szintén szembe jött velem ez a név, mint az All Along The Watchtower szerzője. Egy Rolling Stones könyvet olvasgatva rájöttem, hogy a zenekar a nevét a Like The Rolling Stone című dalról kapta, amelyet Bob Dylan révén ismertek meg… Itt már kénytelen voltam jobban utánanézni a dolgoknak. Egy másolt Dylan kazetta formában kezdtem ismerkedni az életművel. Egy akusztikus gitáron pötyögő csávó, aki az orra alá mormogva „énekel”. Nagyjából ennyi jött le elsőre, és nem igazán értettem, hogy ki a bánat az a Bob Dylan, akitől minden rocksztár feldolgoz valamit, és mindenki óriási hatásként hivatkozik rá. A James Mangold rendezésében készült A Complete Unknown (magyarul: Sehol se otthon) című film próbál választ adni arra, hogy a The Beatlestől, Bruce Springsteenen át egészen a Pearl Jamig ható ember kicsoda és hogy mi a munkásságában az a mélység, ami miatt mindenki számára egy kulturális ikon, és egy definitív hivatkozási alap a rockzenében. Filmkritikánk.
A könnyűzene története tele van hihetetlen genesisekkel, bukásokkal, drámákkal – a nagy rock- és popsztárok életében tényleg igaz az a roppant banális frázis, mely szerint a élet írja a legjobb forgatókönyvet.
Az ’50-es, ’60-as és ’70-es évtizedek különösen érdekesek ebből a szempontból, hiszen olyan máig ható kulturális termékek születtek akkoriban, amelyek átformálták a zenét, a gazdaságot és sok esetben a társadalmi konvenciókat is. Elvis Presley, Aretha Franklin, a Led Zeppelin, vagy az írás tárgyát képező Dylan munkásságát nem lehet kiragadni az őket körülvevő korszellemből, és nem lehet egyszerűen csak zenei produktumként értelmezni őket. A világháború utáni időszak, a hidegháborús történések, a proxy háborúk, polgárjogi mozgalmak mind történelem formáló momentumok voltak, az ezekre művészi eszközökkel reagáló alkotók pedig akarva-akaratlanul ikonokká váltak.
Híres zenészéletrajzok alapanyagként való felhasználását az Álomgyár már viszonylag korán felfedezte, elég csak a Val Kilmer főszereplésével készült The Doors filmre, vagy a Jerry Lee Lewis életét feldolgozó A Rock And Roll Ördögére gondolni, de maga ez a mozis zsáner igazából a 2000-es évek közepén született meg, amikor sorba jöttek olyan filmek, mint a 2004-es Ray, vagy a 2005-ös A Nyughatatlan. A műfajt aztán egyértelműen 2018-as Bohém Rapszódia vezette a csúcsra, és a Rocketman, az Egyenesen Comptonból, a Whitney Houston pályáját taglaló I Wanna Dance with Somebody mozikat nézve kijelenthetjük, hogy szinte évente érkezik egy nagy név, aki egy másik nagy név pályafutását akarja bemutatni.
Nyilván törvényszerű volt, hogy a XX. század egyik legnagyobb hatású dalszerzőjeként titulált Bob Dylan is „terítékre kerül” majd egy idő után. Szerencse, hogy még maga is él, 83 évesen megtekintette a tesztvetítésen a filmet, és neki is nagyon tetszett, ahogy a fiatal generáció egyik legnagyobb színésze, Timothée Chalamet megformálta a fiatalkori önmagát. A mozi egyébként is nyolc Oscar jelölést gyűjtött be, így látható, hogy nem csak ő rajong az alkotásért és ha kicsit a mélyére megyünk a dolgoknak, akkor láthatjuk, hogy mindez nem véletlen.
A 2 óra 20 perces filmre már a hossza miatt is használhatjuk a monumentális jelzőt. Ez azonban azért is érdekes, mert a sok aspektusában nem követi a hagyományos forgatókönyveket.
Nincs (vagy csak nagyon szőrmentén) gyerekkor, traumák, nagy hatás és ilyesmi. Dylan élete ma már viszonylag jól dokumentált, de sokáig nem volt ez így. A ’60-as évek elején, amikor az ellenkultúra fellegváraként funkcionáló New Yorkban felbukkant, csak egy minnesotai srác volt, aki eredeti családnevét (Zimmerman) is megváltoztatta, és nem sokat árult el arról még a közelebbi barátoknak és munkatársaknak sem, hogy honnan jött-inkább arra fókuszált, hogy hová tart.
A film épp itt veszi fel a fonalat. Az alig húsz éves Bob megérkezik New Yorkba, felveszi a kapcsolatot az egyik nagy kedvencével, a kórházban fekvő Woody Guthrieval és az elkötelezett folk zenész -és szervező Pete Seegerrel (őt egyébként Edward Norton alakítja, remekül), ezzel pedig egy csapásra egy sajátos zenei és politikai szubkultúrában találja magát, ahol épp akkor Joan Baez az ünnepelt üdvöske.
Ez a közösség hamar pajzsára emeli a vidékről érkezett, csiszolatlan gyémántként tündöklő srácot, majd alig 5-6 év után ugyanez a közösség löki ki magából, amikor a folk zene helyett a rock’n’roll felé fordul.
Ezt a pár évet jeleníti meg a film: ez Dylan, mint énekes és előadó születése, de még nagyon sok olyan dolog történt vele, ami fontos, vagy kiemelkedő (súlyos motoros baleset, botrányos Nobel-díj átadó, meghatározó lemezek, emberjogi aktivistákkal való kollaboráció, stb.) ezeket a film azonban nyitva hagyja. Persze az ebben a műfajban valószínűtlen, hogy lesz egy Sehol se otthon 2 – Bob Dylan visszatér, de arra pont jó, hogy az ember egy, alapvetően az életművet nem ismerő ember számára is érdekessé tegye a figurát, és az őt körülvevő miliőt.
Ez a film ugyanis egy remek kordokumentum is egyben, és számos időt, jelenetet hagy arra, hogy ne csak Dylant és a kortársait, hanem az őket körülvevő, és rájuk nagyon erősen ható történéseket is bemutassa: a McCarthy korszak kultúrpolitikája, a kubai rakétaválság, a Kennedy gyilkosság és a Malcolm X elleni merénylet, a háború ellenes tüntetések, és a utcára vonuló polgárjogi aktivisták a mindennapok részesei voltak, és hatásuk nagyon erősen visszatükröződtek a dylani és baezi dalszövegekben.
A film hiteles és edukatív ebben a tekintetben, nem csak a külcsín, hanem a belpecs tekintetében: a korabeli New York, a Newport Folk Festival díszletei, a használati tárgyak, járművek, bútorok, ruhák mind kifogástalanul jelennek meg: nagy pacsi a kellékeseknek innen is.
Chalamet maga is egy introvertált és szuggesztív karakter, pont, mint maga Dylan- és szemmel láthatóan nem kevés munkát tett abba, hogy levegye a főhős beszédstílusát, jellegzetes gesztusait (a dohányzástól a gitározáson át a napszemüveg igazgatásig). A film egyik visszatérő eleme – Dylan alkotói magányossága, a meg nem értett zseni életérzés, ami végigkísérte egész karrierjét – nagyon szépen kidomborodik a moziban, és sokat ad ahhoz, hogy az egyszeri néző megértse a korszak egyik zsenijét -aki sok esetben kezelhetetlen, antiszociális, és konvenciókat magasról le…sajnáló. Van egy mémmé nemesedett felvétel, amiben Dylan a We are the world felvételein háttérvokálozik, nem túl lelkesen… Ez egyébként sokat elmond róla, de tény, hogy ő mindig is egyszerre volt szenzitív művészt és trollkodó parasztgyerek…
A főszereplő szemmel láthatóan profin, alázatosan merült el a szerepben, és a köré castingolt színészek nagy többsége ugyanígy tett. Baez szerepében Monica Barbaro alakít nagyot -maga Joan is azt nyilatkozta, hogy szemmel láthatóan sok munkát tett az alakításba, és remekül játszott-, és a kettőjük közti se veled, se nélküled kapcsolat kémiája is remekül lejön a vászonról. A már említett Norton, de még a mellékszereplőként felbukkanó Johnny Casht alakító Boyd Hoolbrook is abszolút telitalálat. A fim -szó szerint -névtelen hőse a Woodyt alakító Scoot McNairy, aki úgy volt végig jelen a történetben, hogy a szerepe szerint se tudott beszélni, mégis nagyon erős és átütő volt minden képkocka, amiben felbukkant.
A poptörténelem egyik fontos szereplője, és fontos korszaka került feldolgozásra, 80-90%-os értékeléssel fut minden platformon. Mondjuk Magyarországon 4000 ember vett rá eddig jegyet, de reméljük ez fog még feljebb menni, és túljutunk azon az igénytelenségen hogy egy-egy TikTok influencer sajtostészta videóját is többen nézik meg, mint ezt…
Bár még csak február van, Sehol se otthon „személyében” , a Brutalista mellett megérkezett az év egyik legerősebb filmje, ami különösen zenerajongóknak kötelező és ajánlott egyszerre.