A Maiden ötvenéves lett. Még kimondani is súlyos, hogy a kedvenc fenevadunk fél évszázados. Nem sokan csinálták ezt utánuk, mióta az emberiség feltalálta a zenét. Steve Harris öt évtizeddel ezelőtt gondolta úgy – valahol London egyik sikátorát sepregetve –, hogy ő bizony zenélésre adja a fejét. Az évforduló alkalmából a Vasszűz beköltözött a moziba. A Burning Ambitions címre keresztelt filmet kétszer is vetítették a helyi filmszínházban, és már egy hete készülök az ünnepre, az utolsó előadásra pedig épphogy beestem. Mikor lekapcsolódtak a fények, gondolkodóba estem. Fogalmam sem volt, hogy mit várjak a mozitól. Mit lehet mondani mindössze két órában egy világhírű rockzenekarról, akinek a története több oldalt tenne ki, mint egy huszadik századi történelemlexikon. Lehetetlen mindenről tisztességgel szólni.
A Burning Ambitions egy tartalomjegyzék lett. A banda legfontosabb tartóoszlopai állnak benne. Az alapítás, Bruce Dickinson belépése, a Number of the Beast áttörése, a mélypontok, mikor az arénák helyett újra klubokban kellett játszaniuk. Bruce ki- és visszalépése, a zenekar újra felkapaszkodása. Jut egy tiszteletkör a leköszönő Nickónak. Sokkal kevesebb Adrian Smithnek és Dave Murraynek.
A tősgyökeres vasszüzek nem fognak hallani nagy újdonságokat, de kapnak jócskán az archív felvételekből, amikből élmény volt csemegézni. A koncertsnittek közé nem túl kimunkált animációkat kapunk Eddie főszereplésével. Ezekről kénytelen voltam azt gondolni, hogy egy ezredfordulós Pentium 1-es géppel renderelték, és egy olyan brigádnak, akinek Derek Riggs adja a grafikáját, jobb dukálna.
Miközben Steve, Bruce, de még néha Dave Murray is narrál, feltűnnek külsős interjúalanyok: Lars Ulrich a Metallicából, Scott Ian az Anthraxből vagy a bájosan lázas rajongó-filmcsillag Javier Bardem. A film legjobb mondatát meg Gene Simmons hozza. Úgy értem haza a filmről, hogy azonnal be is pattintottam a hangfalba a Stranger in a Strange Landet. Most is bömböl, miközben ezeket a sorokat írom.
Lehet, hogy a Burning Ambitions nem Hollywood egy gigaprodukciója, de mégis… több szeretet, tettvágy és érzelmi ív feszül benne, mint egy nyári popcorn vacakban.
A zárósorok a néző agyába égnek, mikor az öreg rocker Steve Harristől azt kérdezik, mi lesz ezután, és ő csak azt mondja: „Hát indulunk egy turnéra! Aztán újra és újra.”
Isten adjon nekünk még sok Maident.
Benyák Zoltán