Egy rövid történeti összefoglalóval kellene kezdenünk: a CoreLeoni, a Gotthard legendás gitárosa, Leo Leoni által alapított mellékprojekt (?!), amelynek első két albumán Ronnie Romero fantasztikus énekhangja volt hallható és többnyire klasszikus Gotthard-számok újrafelvételeit tartalmazta (mert a maestro ezeket szereti, de hogy miért nem az anyabandával játszotta, az talány). A harmadik album, amely találóan a ‘III’ címet viselte, már az új énekes, (Eu)Gent Bushpepa közreműködésével készült, és csak teljesen új dolgokat tartalmazott. Bevallom, valahogy elkerülte a figyelmemet ez a harmadik albumuk, de ezt hamarosan korrigálni fogom, mivel máris itt van a visszatérés a Generection képében. Bár mindig is lenyűgöz Ronnie Romero énekhangja, Gent Bushpepa hangterjedelme és stílusa a két Gotthard-énekes, a néhai (LEGENDA) Steve Lee és Nic Maeder közötti ösvényen lavíroz.
Kezdjük is mindjárt rögtön a legjobbakkal, bár nehéz a választás. A Don’t Tell Me Leo Leoni talán egyik legjobb dala, és helye lenne a valaha megjelent legjobb Gotthard-dalok között is. A 2007-es The Oscar Goes To You és az 1996-os Make My Day „testvére”, egyszerűen fenomenális! Ha hallgatod majd az albumot, először ezt a dalt csörgesd meg!
A Sex On The Beach a Dial Hard album hangulatát idézi, ami szintén tetszetős. Egy bluesos, groove-os dübörgés, erősen kétértelmű szöveggel, amitől én is azt akartam, amit Gent… A laza megközelítés hatalmas mosolyt csalt az arcomra.
Az album nagy balladája a Believe, ami szintén kiváló. A legjobb Gotthard-balladák, mint például a Let It Be és a The Call mellett sem marad szégyenben, zongorával és néhány egyszerű hangulatjátékkel indul, majd egy teljes zenekari, bombasztikus előadásba torkollik. A refrén grandiózus és szenvedélyes. Egyszerűen gyönyörű.
Az albumon két feldolgozás is található, az egyik szörnyű, de arról inkább később. A másik egy érdekes feldolgozása a Vision című számnak az 1998-as Openről. Míg az eredeti egy laza, középtempós dal, ez az új verzió hátborzongató billentyűkkel kezdődik, mint valami kísértetjárta házban való bolyongás háttérzenéje. Amint a zenekar beindul, azonnal egy Cinderella-stílusban fogant, bitang dalt kapunk számból, ami felismerhetetlen lenne, ha nem ismerném a refrént. Sötét, hangulatos, teljesen más ahhoz képest, ami korábban volt… és teljesen elvarázsolt. Azonnal hatott és imádtam, ahogy merész irányba tolták az újragondolást.
Bármennyire is jó egyébként ez az album, van egy aspektus, ami azért erősen gátolja, hogy a korábbi Gotthard-klasszikus mellé kerülhessen: ez pedig a produkció. A sajtóközlemény szerint: „Az album egyik meghatározó jellemzője az analóg produkció, amely megragadja a klasszikus 70-es és 80-as évekbeli rockfelvételek szellemét és hangzásbeli mélységét, miközben egy kortárs produkció erejét és tisztaságát nyújtja. Az eredmény egy vintage, mégis modern, időtlen rockékszer, autentikus analóg hangulattal, borotvaéles gitárokkal, ütős ritmusokkal.”
Ezzel ugyan promóciós szempontból be lehet sorolni az albumot az eladható kategóriába, de mégis egy olyan „készanyagot” kapunk, amelyen halványan, de felszisszennek a szalagok hangjai a háttérben, és a cintányérok túl hangosak, sőt esetenként zavaróak is. A legtöbb dalban talán nem annyira, azonban bizonyos dalok, amelyek a cintányérokkal erősen operálnak, hangzásbeli káoszba süllyednek. A Rock ‘N’ Roll Rebelt érinti ez a leginkább. Ez egy intenzív, kemény, de érzékeny dolog, amit teljesen tönkreteheti még a legjobb dalokat is. A nyitó Last Goodbye-nak ugyanez a problémája, ahol felmerül már az elején a kérdés, vajon az egész album demóként fog-e hangzani. Ha a Gotthard-albumoknak ötcsillagos a produkciója, ez háromnál több csillagot nem érdemel.
Még egy kritika. Egyetlen rockzenekarnak, de különösen nem egy férfi rockzenekarnak sem szabadna feldolgoznia a funkkal átitatott Lady Marmalade című (egyébként általam eredetben sem kiállható) számot. Nem lehet ezeket a dalszövegeket „rockossá” tenni. Ez színtiszta kín. Nyilván értem, hogy ez egy plusz akar lenne, de én nem akarom, hogy rajta legyen bármilyen hanghordozón (még extraként sem!), borzalom.
Összességében mégis azt fogom mondani, hogy ezt a korongot, ha teheted, vedd meg! A jó dolgok itt felülkerekednek a rosszon, és ez egy olyan album, amit érdemes hanghordozón is beszerezni, nemcsak streamelni. Úgy tűnik, mindenki csak streamel, de a zenekarok sokkal többet keresnek fizikai adathordozókon keresztül, és ez egy olyan album, amit én is szeretnék fizikailag birtokolni, hogy kifejezzem a támogatásomat a legenda és az életmű felé. Leo Leoni- és Gotthard-rajongóknak abszolút tetszeni fog ez a kiadvány. Számomra az év 10 legjobb albuma közé tartozik már most is a dalok minősége miatt. (Gott)HARDCORE(leoni)! Aztán meg októberben koncertre fel, jól hangzással és marmeládé nélkül!
8/10
A CoreLeoni a Tyketto és a Surrender The Crown társaságában játszik a Barba Negrában 2026. október 8-án a Lucky Bob Music Agency, a H-Music, a Rock1 és a Barba Negra jóvoltából.