A napokban került a mozikba a tavalyelőtt újjáalakult Oasis dokumentumfilmje, a Don’t Look Back in Anger. Alapvetően szarkasztikusnak gondoltam, hogy a zenekar egyik legikonikusabb dala és a saját történetüket feldolgozó mozi címe egy magasztos üzenetet hordoz a megbocsátásról, miközben a banda arról volt híres, hogy balhék szegélyezik útjukat, és egymással acsarkodnak és verekednek a backstage-ben, a turnébuszban és a stúdióban. Mivel szeretem az Oasist és a rockdokumentumfilmeket, elzarándokoltam a moziba, ahol aztán sokkal többet kaptam, mint amit vártam, és „a Ne nézz vissza haraggal gondolata is értelmet nyert”.
Az Oasis egyértelműen vitte a ’90-es éveket, de még a 2000-es években is szépen hasítottak, egészen a 2009-es feloszlásukig. Az ezt követő 15 év viszont a csendé volt. Valószínűleg maguk a tagok is azt gondolták sokáig, hogy a történet véglegesen lezárult.
A film épp ezt a 15 évet nem az egymással szóba sem álló Gallagher fivérek szempontjából mutatja be, hanem a rajongókra hegyezi ki az egészet. Nem vájkál, nem bulvároskodik, nem magyaráz, ellenben megmutatja, hogy Brazíliától Japánig, Angliától az USA-ig sírtak örömükben az emberek a reunion hírére, és a meghirdetett koncertek pillanatok alatt lettek teltházasak mindenhol. A megvalósult koncertek pedig valóságos örömünnepek, már-már spirituális szeánszok lettek.
Egy zenekar nagyságának egyik mérője az, hogy a dalaik, munkásságuk időtálló-e, és hogy át tud-e ugrani generációkat. Az Oasis tagjainak is most esett le a tantusz, hogy hiába 15 év szünet, a rajongók őrizték a tüzet, és át is adták azt a gyerekeiknek. És ami a legérdekesebb: nemcsak a rajongók gyerekei kaptak hatalmas szerepet az örökség továbbvitelében, hanem a Gallagher tesók saját utódai is. Steven Knight forgatókönyvíró szerint a zenészek gyerekeinek óriási szerepe volt Liam és Noel kibékülésében.
Így a filmben már azt láthatjuk, hogy a koncerteken apák és fiúk egymásba kapaszkodva, anyák és lányok egymás mellett zokogva éneklik a dalokat, amelyek uszkve 30 éve íródtak.
A Will Lovelace és Dylan Southern rendezőpáros által irányított stáb nagyon jó érzékkel mazsolázták ki azokat a közelieket, rejtett pillanatokat, meghitt momentumokat, amelyek megmutatják, hogy egy-egy ember, család, közösség számára mit jelentenek ezek a dalok. Mindenkinek más, de egyöntetűen óriási töltetet és muníciót biztosít ez az életmű.
Óriási előny, hogy a hagyományos rockdokumentumfilmekkel ellentétben itt a turné mozzanatai kerültek megörökítésre, és archívokat csak keveset, a szükséges mértékben használnak. Ez nem egy történeti összefoglaló, hanem a reunion jelenkori jelentőségének bemutatása. Ennek köszönhetően nem avíttas a film, pedig egy több mint három évtizede létező zenekarról szól.
Ha nem ismered az Oasist, ez a film akkor is rajongót csinál belőled két óra alatt, és megmutatja, hogy ez nemcsak egy zenekar, hanem egy világszintű közösség, és valahol egy mélyenszántó történet arról, hogy ne éld le úgy az életedet, hogy haragot cipelsz a szívedben.
A saját magukkal is megbékélő testvérek egymásra találása és önazonos filozofálgatása nagy tanulság a nézőnek – és ez a film egy olyan értéke, amit rockdokumentumfilmek ritkán tudhatnak magukénak.