Nem akarok közhelyeket pufogtatni az Accept jelentőségéről meg a metalra gyakorolt hatásairól, szerintem ezzel már mindenki bőven tisztában van. Egy ötvenedik évfordulónál azért mégis illik fejet hajtani, különösképpen akkor, ha jelen cikk írójának örökös második kedvencéről van szó. Azt most ne részletezzük, hogy az Accept 1971-ben indult, így az ötödik ikszen már jócskán túl vagyunk. Abban azért tényleg van igazság, hogy a legklasszikusabb felállásból magányos farkasként megmaradt Wolf Hoffmann valóban ötven éve tette be a mancsát a zenekarba.
Szóval valamiféle ünnep mégiscsak van, és azt is tudtuk már egy ideje, hogy készül ez a különleges lemez. Bár igaz, az eredeti ígéret „visszatérő alapemberekről” szólt, ez sajnos teljesen elmaradt, noha szerintem abban többen egyetértünk, hogy az lett volna az igazi fegyvertény. Természetesen az állítólagos meghívásra mindenki nemet mondott (Na, vajon miért?), így maradtak a vendégek, akik bár valóban nagyon különlegesek és hangsúlyozzák az Accept jelentőségét, engem valahogy nem hoztak lázba.
Tudom, velem van a baj, engem nem érdekel, hogy a Ghostos Tobias Forge melyik Accept nótát szereti, nekem nem volt szükségem rá, hogy Kirk Hammet gitározzon egy Fast as a Sharkot. Rob Halford felbukkanása is különleges, és bár szeretem David Ellefson stílusát, arra sem vágytam sosem, hogy meghallgathassam, ahogy végigropogtatja a Demon’s Nightot. Aztán ott van a hegedűs Metal Heart, ami gyönyörűen szól, és az egyébként tök jó Up to the Limiten is jól szórakoztam. Szóval érdekesek ezek a felvételek meg minden, de ugyanakkor meg minek? Jó-jó, velem van a baj, de az újra felvett és zseniálisan sikerült Hellhammeren kívül tényleg mindenre csak bólintani tudok. Nyugtázom, ilyen is van, lapozzunk.
Az igazság az, hogy ennek ellenére sem tudok haragudni a kiadványra. A dalok még mindig tökéletesek, a hangzásra nincs panasz, és bár a borító finoman szólva is kérdéses, az aranytorkú Mark Tornillo és Wolf szereplése azért valamiképpen mégiscsak Accept kiadványt varázsol ebből a 19 felvételből. Talán jobban lázba hozott volna, ha ezt a tizenkilencet a mostani felállás rögzíti, akkor legalább máskor is elővenném. Nem baj, arra legalább jó volt, hogy meghozza az étvágyam valamelyik lemezhez.
Apropó, ha már itt tartunk, igazából szerintem a keserű cinizmusom okát pont ebben kell keresni. Igazán nagyot gurítani az első lemezzel lehetett volna. Gondoljunk csak bele! A jelenlegi felállás által rögzített és átdolgozott, minden szempontból korszerű megszólalással felvértezett változatával valami őrületes lenne most a tarsolyunkban, ami magában hordozná egy új lemez frissességét. Kihagyott lehetőség.
Na, mindegy, hát ez van, ezt meg majd hallgatja az, akit lázba hoznak a vendégek. A többiek pedig, velem együtt, úgyis elfelejtik. Boldog ötvenet Wolfnak!
5/10