Ahogy azt már korábban is hírül adtuk, a júliust a chicagoi négyes, a Rise Against nyitotta a Parkban, a LiveNationnak köszönhetően. És ha már előzetesen írtunk róla, akkor meg is néztük a bulit.
Sokáig úgy tűnt, hogy ezen a csodaszép nyári napon az RA egyedül fog színpadra állni – mostanság egyébként többször előfordul, hogy az előzenekar szerepeltetése egyszerűen elmarad. Ez egy kicsit furcsa trend, ami nem feltétlenül viszi előre az élőzene mozgalmát, viszont nem ez az a hely és idő, amikor érdemes erről hosszabb okfejtést készíteni – már csak azért sem, mert ezen az ominózus bulin végül lett egy vendégbanda, akik néhány nappal a nagy nap előtt kerültek bejelentésre. Ők Still Talk névre hallgatnak, és egy viszonylag fiatal (kétlemezes) német formáció, akik egyfajta dallamos punk/emo muszikát tűztek a zászlajukra.
A koncert előtti napon sikerült pár dal erejéig megismerkedni a munkásságukkal, ami elég volt ahhoz, hogy kíváncsian várjam azt, mit fognak mutatni élőben.
A tapasztalatok: egy nagyon szerethető, energikus banda, akik szemmel láthatóan még kicsit megszeppenve ismerkednek a nagyobb színpadok atmoszférájával, de érezhetően és őszintén akarják ezt az egészet. Az alig 30 perces műsoruk alatt felvonultatták a nem túl hosszú életművük legjavát, amelybe az ember akarva-akaratlanul belehallja a ’90-es és 2000-es évek minden olyan muzsikáját, ami nyomot hagyott a rockzenében. Ezeket a hatásokat merészen és önazonosan keverik, és mindeközben van egy olyan magával ragadó stílusuk, ami azonnal előhozza az emberből a rajongót. Elég bizonyíték minderre az, hogy nagyjából a nyúlfarknyi hangversenyük felére elérték, hogy a nem túl nagy számú közönség már egy ó-ó-ó típusú refrént együtt énekeljen velük.
Én személy szerint bekövettem őket a Spotifyon, Instán, és igyekszem nyomon követni a történéseiket. Ez a kis sztori pedig remek tanúbizonyság arra, hogy miért ne felejtsük el a support zenekarok supportálását. Egymilliószor leírtam, leírtuk, de újra és újra nagyon fontos hangsúlyozni: a vendégzenekarok megtekintését ne felejtse és ne ignorálja senki, nagyon fontos dolog ez a rockzenében az „utódlás” szempontjából.
Ezt követően, tűpontosan 20.00 perckor és másodperckor a színpadon termett a fáradhatatlan Rise Against, és szokásukhoz híven igazi energiabombaként szabadultak rá az addigra már felduzzadt létszámú közönségre. Érdekes, hogy most semmilyen számottevő háttérvetítés vagy jelentősebb pirotechnika nem vonta el a figyelmet a négy srácról, akik a Szelek Városából érkeztek. Valahogy volt egy ilyen „vissza a gyökerekhez” érzésem az egésszel: egy kétbetűs logó és a zenészek, akik szemtől szembe állnak a közönséggel, úgymond meztelenül, sallangmentesen. És ez így is ment végig, a nagyjából 80 perces buli utolsó hangjáig.
A esetükben sokszor megjelenik az a kritika, hogy egy kicsit biztonsági játékosok, és a setlist általában a tuti biztos dalokra épül. Ez most is így történt. Ugyanakkor a dalok sorrendje változik, és azért mindig van benne egy kis pikantéria, újdonság, ritkaság, ami egyedivé és felejthetetlenné teszi az adott bulit. A banda nagyon jól tud lavírozni abban, hogy a régi rajongók, az új belépők és minden jelenlévő átérezze a Rise Against-féle vibe-ot. Most sem volt ez másképp: gyakorlatilag már a nyitány is roppant erős volt, és már a harmadik dalnál ellőtték a Give It All-t, ami az egyik legtömeget mozgató számuk. Amikor körbenéztem a boldogan ugráló, tapsoló és pogózó közönségen, azért bevillant, hogy valamit nagyon tudhat az RA, mert még alig több mint 10 perce voltak a színpadon, mire elérték, hogy az egész Park felrobbanjon.
Ebben a slágerparádében még az új dalok is működtek, pedig korábban a lemezről nem nyilatkoztam a legfelmagasztalóbb módon. Persze azért nem kifejezetten eröltették ezt a sztorit, a Ricochet album alig három dal erejéig lett megidézve, de ezek mindegyike gyönyörűen belesimult a koncertprogramba.
A Rise Against nem lenne az, ami, ha a remek koncertélmény mellé nem kapnánk meg Tim papa társadalmi felelősségvállalását: természetszerűen volt szó a háborúellenességről (ami egy Hero of War–Satellite kettőssel aláhúzva elég erős), a ráadásban a Make It Stop kapcsán az LMBTQ-mozgalom melletti kiállásról, és persze az emberbaráti szeretetről.
A (Sweet Home) Chicagóból származó bandának a zene mellett mindig volt egy (re)edukációs értéke és vállalása: ez pedig minden koncertjüknek ad egy emocionális többletet. Ez kifejeződik a közönség részéről vad circle pitben, stage divingban, body surfingben és összeölelkezős együtt éneklésben.
Összegezve: egy csúcsformában lévő zenekart láthattunk tegnap este, Zach Blair pedig talán a szokásosnál jobban elengedte magát, különösen a záró Savior esetében olyan gitárhősködést mutatott be, mint talán még soha.
Lehetne magasztalni még ezt a bulit, de talán egy személyes történet az, ami legjobban visszaadja azt, amiről szólt ez a dolog: számomra ez nem csak egy koncert volt, hanem egy apa–fiú program is. Az ifjú titán pedig úgy jött el, hogy ismert két számot Timéktől, ami szerinte „nem rossz”, és úgy távozott, mint a Rise Against legnagyobb újdonsült fanja.
Átjött az üzenet és a Rise Against-energia. Köszi, srácok, legközelebb majd még közelebb (ahogyan a zenekar meg is jegyezte a koncert közben: a budapesti bulijaik alkalomról alkalomra jobbak).
Szöveg: Kiss Ákos
Fotó: Kónya Ferenc