A hetek óta tartó és a napokban tetőző agyrohasztó kánikulában és a paksapokalipszisben egy normális, tiszteletreméltó állampolgár minden elektromos készüléke kikapcsolása mellett hűvös pincébe bújt volna egy pohár hideg vízzel! Én viszont több ezer sorstársammal izzadva a forróságban boldog vigyorral masíroztam a Barba Negra Red Stage felé. Eljött ugyanis a szent nap, hogy végre a képükbe üvölthessük a világ legbizarrabb rajongói dicséretét: Primus Sucks!
Pedig a viszonyom a zenekarral nem indult zökkenőmentesen. Évekig kísértett a gondolat, hogy ezt nekem kötelességem lenne imádni. Hát ki a fene ne gerjedne az ilyen töményen agyrohasztó, mégis zseniálisan intelligens poénokra? Ráadásul világéletemben odavoltam a groove-os, basszusgitár-dominált zenékért, ahol a ritmusszekció nem kísér, hanem dominál. Mégis, a Primus kattant világa sokáig kívül esett a radaromon. Aztán a tiszta elmebaj úgy hozta, hogy a Willy Wonka-féle csokigyári agymenésükkel találtam szembe magam. Na, ott szakadt el a cérna! A szürreális slap-gőzgép úgy szippantott be, mint Augustus Gloopot a csokiszivattyú. Onnantól gátlástalanul, kétpofára zabáltam fel a teljes életművet.
A Danny Elfmann féle Clown Dream intró nagyon jól alapozta a hangulatot, egyébként a kattant zeneiségével és több basszussal simán elmenne Primus dalnak is. Amikor Les bácsiék beléptek a színpadra, rögtön kiosztották egy pimasz maflást a Those Damned Blue-Collar Tweekers-szel, mekkora pofátlanság már ebben a rohadt melegben ezzel a dallal nyitni?! Ahelyett, hogy kímélték volna a dögvészben aszalódó közönséget, azonnal elérték, hogy a negyven fokban úgy ugráljunk, mint egy túlfújt gumiabroncs. A folytatásban gátlástalanul bezúdult a Last Salmon Man a Green Naugahyde-ról, ami pontosan úgy ütött a katlanban, mint egy „izzó” tüske a negyven fokban három sör után. A srácok gyakorlatilag az összes tételt a felismerhetetlenségig szétjammelték, de azzal a pszichedelikus természetességgel, ami tényleg csak az ilyen őrült zsenik sajátja, mint Les Claypool, illetve a jelenlegi hűséges gumiszobatársai Larry LaLonde és John Hoffman (aki nem Borlai Gergő). Az első blokk hat dala majdnem a duplájára hízlalva, szürreális zenei szörnyeteggé dagadva hömpölygött ki a hangfalakból. Egyébként az új EP-ről származó The Ol’ Grizz nagyon is jól működött élőben, jó lenne, ha ilyen minőségi dalokkal gurítanának egy teljes albumot.
A bő negyedórás szünetben gyorsan visszakönyörögtük a lelkünket a testünkbe, hogy aztán a színpadra visszatérő Too Many Puppies végképp lerúgja a biztosítékot. Jó ég, mi ez a dal?! Egyszerre negédes, elmeroggyantan slágeres, közben meg a világ egyik legkeményebb háborúellenes pusztítása. Onnantól megint áradt a tiszta örömzenélés: minden őrült zenei geg abszurdan magától értetődő volt, és a legnyakatekertebb futam is úgy simult a képbe vajpuhán, ahogy arra egyedül a Primus képes. Aztán megérkezett a megsemmisítő slágerparádé: a Welcome to This World, a My Name Is Mud és a Jerry Was a Race Car Driver hármasával nehéz lett volna mellélőni. Színtiszta népünnepély és mocsárban tocsogó kollektív elmebaj szabadult el! A ráadásra Les fejére felkerült a megkerülhetetlen diszkógömb sityak, majd következett a Southbound Pachyderm legalább tíz percesre nyújtott, hipnotikus hullámzása. Ami kimaradt azt nagyon sajnáltuk, se macska se Wynona, sőt jóval kevesebb dalt kaptunk, mint az szlovének, főleg, mint az olaszok. De a műsoridő takra annyi volt itt is, mint az említett országokban szóval valószínűleg ők meg a jamelésekből kaptak kevesebbet. Ugye valamit valamiért. Itt kell megjegyezni, hogy istentelenül jól szólt ezen az estén is a Barba! Konkrétan ritmusra lobogott a mellszőröm a gyomrot átrendező basszustól, mégis minden apró gőzgépszerű rezdülés kristálytisztán a helyén volt.
A legvégén stílusosan a Wonka-féle Pure Imagination csendült fel szalagról outroként, mi pedig végre újra kaptunk levegőt a szaunából kiérve. Aki kihagyta ezt az estét az bizony kihagyta a Primus első önálló jelenését itthon és bizony egy zseniális koncertről maradt le. Külön köszönet jár az elöl lankadatlanul vizet osztogató Barba-személyzetnek, akik ezen a pokoli estén valószínűleg életeket mentettek.
Óriási szeánsz volt, de Primus Sucks!