A Rise Against új albuma, a Ricochet jó példa arra, hogyan tud egy veterán zenekar egyszerre hű maradni a saját gyökereihez és mégis megosztani a maga közönségét. A lemez már a megjelenése előtt is sok vitát kavart: volt, aki az első kislemezt hallva úgy fogalmazott, mintha mesterséges intelligencia írta volna a zenekar stílusára hangolt, de lelketlen utánzatot – és sajnos ez a vélemény az egész lemezre ráhúzható.
A Ricochet Rise Against „jubileumi” tizedik stúdióalbuma. 2025. augusztus 15-én jelent meg a Loma Vista Recordings gondozásában. A lemez a zenekar első közös munkája a Grammy-díjas producerrel, Catherine Marks-szel, és a legendás keverőmérnök Alan Moulder-rel… lehet ez az oka annak, hogy az új anyag néha erőltetetten art rockos, sőt néhol pop hatásokkal operál. A előzetesen kiadott három kislemez: Nod (január 24.), Prizefighter (április 3.), és I Want It All (május 28.) nem sok jót vetítettek előre – aztán kijött a teljes anyag, és sajnos bizonyossá vált, hogy ez nagyon nem az, amit egy ős-RA fan vár.
A különböző fórumokat figyelve szembe jött, hogy sok hallgató és kritikus (köztük e sorok írója is) azon a véleményen van, hogy a Ricochet túlságosan csiszolt, steril hangzásvilágba csúszik, ahol a punk rock eredeti nyers energiája háttérbe szorul. Mások (főleg nagyon nem a rock közegből érkező lemezkritikusok) viszont éppen ebben a letisztultságban látják a fejlődést: a Rise Against képes volt stadionrockos monumentalitást ötvözni a jól ismert társadalomkritikus, dühös attitűddel.
A nyitódalok, azonnal világossá teszik, hogy a zenekar most sem hagyta maga mögött a küzdelemre és összetartásra buzdító üzeneteit. Tim McIlrath hangja még mindig haragos, de most mintha inkább hívna, mintsem ordítana: a refrének nem a rombolásról, hanem a közös kapaszkodásról szólnak. A Black Crown vendégszereplője, Andy Hull (Manchester Orchestra) különösen jó példa erre: egy súlyos, de érzelmileg erős pillanat, amely az album egyik csúcspontja. A Sink Like a Stone vagy a már említett I Want It All ugyanakkor azt a bizonyos kettősséget mutatja: a fogós dallamok és stadionokra szabott refrének működnek, de közben valóban van bennük valami túlságosan kiszámított, amitől egyesek szerint eltűnik a régi Rise Against-szikra.
A kritikai fogadtatás ennek megfelelően kettészakadt. Lehet, hogy az elegánsan megkomponált, felemelő rock anyagnak tervezett lemez, képes elérni a régi rajongókhoz és új közönséget megszólítani? Csak erre tudok gondolni, hiszen ős-rajongóként nem igazán fogott meg túlságosan ez az anyag.A lemez nagy erénye, hogy empátiáról, kapcsolódásról, a közös küzdelmek értelméről szól, nem pusztán harcról. A másik oldalon viszont politikailag gyenge, dalszerkezeteiben erőtlen, sok dal egyenesen felejthető rádiórockként hat. Nyoma sincs a harcos társadalmi felelősségvállalásnak, ami eddig jellemezte a chicagói csapatot.
Ha már lemezkritika, érdemes a keverésre pár gondolatot szánni: nincs harapás, lüktetés: mintha a zenekar egyszerre lenne túl- és alulprodukált, egyidejűleg fényesre polírozott és tompán elkenődött. Ez nem egy hc/punk vagy rock hangzás… és ez önmagában sokat elvesz a „felhasználói” élményből… sajnos még a jó momentumokat tartalmazó daloknál is elvész az energia a punnyadt sounddesign miatt.
A nagy kérdés tehát az, hogy mi marad meg ebből az albumból hosszabb távon. Van benne lendület, vannak benne erős pillanatok, és a Rise Against üzenete továbbra is fontos: a világ állapotát látva nem a düh, hanem a szolidaritás a fegyver. Ugyanakkor, ha valaki azt várja, hogy a Ricochet visszahozza a Siren Song of the Counter Culture vagy az Appeal to Reason elementáris erejét, csalódni fog. A zenekar inkább a nagyívű, jól megírt, néhol túlzottan is kerekre csiszolt dalokat kínál, amelyek közül néhány valóban kiemelkedik, de mások inkább csak belesimulnak a Rise Against név árnyékába.
Összességében, az napokkal a megjelenés után pár nappal is jól látszik, hogy a Ricochet a zenekar pályafutásának legmegosztóbb lemeze. Mondhatnánk, hogy egyik legérzelmesebb és legkiforrottabb Rise Against-anyag, de rosszabb pillanataimban azt gondolom, hogy ez a zenekar most lett önmaga árnyéka, és csak egy gondosan megtervezett, ámde üres „hamisítványt” szállít. Lehet, hogy kísérletezni akartak, de nálam nagyon nem jött be a kísérlet. Ahogy minden ilyen esetben, a döntés most is a hallgatóé: ki a szívből jövő üzenetet, ki pedig a hiányzó szikrát hallja bele…
6/10