Megjelent a Foo Fighters új lemeze, a Your Favorite Toy. A csapatban volt tagcsere, és Dave Grohl magánéleti viharai is érződnek a sorok közt, de összességében kijelenthetjük, hogy a banda továbbra is az marad, amiért kedveljük őket: a világ legmegbízhatóbb rockgépezete. Ez egy hamisítatlan FF lemez, önazonos dalokkal, viszont sem igazi rockhimnusz, sem kiugró sláger nincs a 10 dalos, 36 perces anyagon. A hallgatónak nehéz eldöntenie, hogy jó-e a biztonsági „kedvenc játék” érzés, vagy 2026-ban ez már kevés. Gyertek, fejtsük meg együtt. Lemezkritikánk.
Nirvana és grunge rajongóként értelemszerűen váltam a Foo Fighters követőjévé a kezdetetktől fogva, de számomra a zenekar nem csak egy utolsó stadionrock dinoszaurusz. Dave Grohl a főnixmadár, aki saját poraiból támadt fel a Kurt halála után, és még egyszer megcselekedte a lehetetlent: épített a semmiből egy sikerbandát. Emiatt ő egyfajta inspiráció is volt mindig számomra – a zenén túl is. A korai FF anyagok már tükrözték az erős dalszerzői vénát, a karizmát, és mindent, ami a befutáshoz kellett, mégis azt gondolom, hogy ez a projekt Taylor Hawkins csatlakozásával lett teljes. Ő ugyanis nem csak egy rockdobos volt, hanem egy multitálentum, egy zenebohóc, és Dave lelki ikertesója. Halála értelemszerűen egy hatalmas csapás volt a bandának, ami felvetette azt a kérdést, hogy egyáltalán van e még létjogosultsága nélküle a Foo Fightersnek. Az elvesztését a zenelar a But Here We Are című lemezzel próbálta feldolgozni, de most, három évvel később jött el az igazi főpróba: a Your Favorite Toy.
Első hallásra ez egy tipikus Foo Fighters lemez, felismerhetőek a stílusjegyek, s nyilvánvaló, hogy az 57 éves Grohl és a vele hasonló korú zenésztársak már nem tudnak vagy nem akarnak kibújni a bőrükből – főleg úgy, hogy a banda a primetimeban azért szépen kifette a részét a határfeszegetésből és a kísérletezésből –, elég ha csak a Bee Gees feldolgozásásokra gondolunk tőlük.
Ha kicsit jobban elmerülünk az anyagban, akkor feltűnhet, hogy ezek remek garázsrock dalok, de a stadionok közönsége által megszokott magasztosság vagy pátosz mintha hiányozna. Ehhez pedig hozzátehetjük, hogy a mixing is kifejezetten a korai időszakot idézi – teljesen egyértelmű, hogy itt egyfajta vissza a gyökerekről hozzáállásról beszélhetünk. Olyannyira, hogy az album visszatérés a korai évekhez filozófiája egyes daloknál már inkább valójában a korábbi formulák ötlettelen újrahasznosításának hat. Ez a címadó dalban érhető leginkább tetten, ami gyakorlatilag egy pár akkordos rockabilly nóta:
Zeneileg ez egy nyers, már-már punkos visszatérés: általában gyors tempók, torzított vokálok, minimalista hangszerelés. Líraiság és dallamosság egyes dalok részeként a kiállásokban és betétekben fellelhető, de alapvetően lassú, balladisztikus stílusban írt nóta nincs a lemezen. Az átlag hossz 3.5 perc, tehát nincs túl sok elkalandozás, meg terjengő komplexitás. Gitár, dob, egy-két-há és…
Ilan Rubin lett végül a dobos poszton a befutó, aki a NIN -ben volt tag, de dolgozott a Paramore-ral, sőt, Danny Elfmennel is. Nyilvánvaló, hogy rutinos, és sokrétűen képzett zenészt szerződtetek a személyében, az ő ritmusai adnak egy erős, agresszív dinamikát a daloknak. Ez pedig jól alátámasztja Grohl dühét, karcosságát, és önmarcangolását. Az érződik, hogy a csapatban van kraft és őszinteség, nem véletlenül ők azok, akik.
Az egyszeri FF rajongó tehát kapott a kedvenc játékboltjából egy megszokott kedvenc játékot, de semmi újszerű, semmi merész nincs benne. Az előző lemez egyértelműen egy önterápiás anyag volt, de elképzelhető, hogy még ez is az, csak a gyászfolyamat másik fázisa. De pont ettől működik. Ha a Foo Fightersben mindig is a nyers, garázsrockos oldalt szeretted, akkor ez az egyik legerősebb anyaguk az elmúlt évtizedből, ha viszont a nagyívű, stadionhimnuszokra vágysz, lehet, hogy hiányérzeted marad majd.
Taylor Hawkins volt az FF dobosa, és már a halálakor tudtuk mindannyian, hogy ez után már semmi nem lesz ugyanolyan. Örüljünk, hogy Dave és a többiek újra tudtak főnixmadár lenni, és felálltak. Örüljünk, hogy írnak – egyébként jó – dalokat. Ezzel a lemezzel az FF egyfajta AC/DC féle útra lépett, mindig szeretni fogjuk őket, tudjuk, hogy mit várjunk tőlük, de ők is szereztek sebeket, és a gyógyulás hegei óvatosabbá teszik majd őket emberként, és zenészként egyaránt.