Amikor a ’70-es években a két forradalmár filmkészítő, George Lucas és Steven Spielberg összedugták a fejüket, olyan dolgokat találtak ki, mint például a Star Wars, vagy az Indiana Jones univerzumok – ezek a mai napig hivatkozási pontnak számítanak a világon mindenhol.
Az első Indy film, az Elveszett Frigyláda Fosztogatói 1981-ben került a mozikba, és megjelenésével kitörölhetetlen nyomot hagyott a popkultúrában. Az 1984-es és ’89-es folytatások szépen ápolták a kalandor életvitelű régészprofesszor életművét: így mondhatjuk, hogy a ’80-as évek egyik legsikeresebb kaland/akció franchisea lett a Harrison Ford által alakított karakter.
A ’90-es évek nagyon más milliőben telt, így egy esetleges Indiana Jones folytatás lehetősége jó ideig fel sem merült. A hányattatott sorsú negyedik részre egészen 2008-ig kellett várni: ez lett az Indiana Jones és a Kristálykoponya Királysága – amely eredetileg valamiféle búcsúnak lett szánva, de kritikai szempontból negatív, box office oldalról pedig a tisztes helytállás jellemezte.
A Kristálykoponya próbálta Indy karakterét kicsit modernizálni: a hidegháborús időszakban az ellenségek már nem a nácik, hanem a szovjetek voltak, kiderült hogy kedvenc régészünk egyébként Apa: számos érdekes aspektust kapott a karakter, de a régi bevált fordulatokat is felvonultatta a film: részemről szerethető volt a negyedik rész is, de summa summárum, világszinten meglehetősen vegyes viszsajelzéseket kapott.
Pár évig csend, aztán elkezdtek a filmiparon belül pletykák terjengeni egy, mindent lezáró folytatásról.
Ez elég nehezen jött össze, az egyik akadály maga Harrison Ford volt, aki sokáig vacilált hogy beadja e a derekát. Amikor viszont igent mondott, és elkezdődtek a forgatások, akkor közölte, hogy ő bizony mindent lehoz, amit a szerep megkíván, beleértve az akciójeleneteket is. Ez kétségtelenül becsülendő vállalás egy 80 körüli embertől – és nem meglepő módon lett is belőle egy önazonos sztori: Ford egy jelenetnél megsérült, így a film készítési munkálatai hónapokig álltak. Így viszont senki mem mondhatja, hogy a főhős nem hozza hitelesen az öregedő, régi sérülésekre panaszkodó kalandor tudós szerepét…
Számos iparági pletyka és történetet kering erről a moziról, de egy szó mint száz: nehezen, de összejött az Indiana Jones ötödik, elvileg mindent lezáró fejezete, a Sors Tárcsája.
Bár Spielberg és Lucas csak a háttérben, executive producerként vett részt a projektben, az valószínű, hogy egy kristálytiszta cél volt már az elején egy kilengések és kisérletezések nélküli, vérbeli folytatás/lezárásra van szükség. James Mangold rendező és forgatókönyvíró ennek a víziónak abszolút aládolgozott: tisztes iparosként az elődök munkásságát maximálisan tiszteletben tartva egy vegytiszta Indy filmet hozott össze.
Az Indiana Jones és a Sors Tárcsája alapvetően idézi a feszes kalandfilmek tempóját, de nem véletlen a közel két és fél órás hossz: ez a mozi nem csak a hangulatában idézi meg Indyt, hanem a történésekben: egy, második világháborúban játszódó flashbackkel indít: ezzel egyrészt megadja a film alapkonfliktusát, másrészt a nácikkal pofozkodó Indiana Jones egyből berántja az embert az szeretett univerzumba. Később persze ez a történetszál – lévén búcsúfilm- úgy próbál akciódús lenni, hogy minden korábbi szereplő, helyszín, vagy akár jelenet felidézésre kerül, legalább egy gag, vagy cameo formájában. E miatt a lendülete sokszor kicsit megtörik: és ezzel együtt láthatjuk az öregedő Indiana Jonest, aki a szokásosnál többször drámaibb, befelé fordulóbb, melankólikusabb , mint eddig bármikor. Természetesen megkapjuk a merész üldözési jelenetekben, a kemény pofonokat kiosztó Indyt is: a két véglet ízléses váltogatása eredményezi azt, hogy az ember az „egyik szemem sír, a másik nevet” érzéssel jön ki a moziból.
Egyrészt mindent megkapunk amit szerettünk az úrfi, vagyis ifjabb Henry Jones karakterében, ráadásul ezt abszolút szerethető, humoros és önreflexív módon. A karakter – és az őt körülvevő társak, epizódszereplők, szerelmek és barátok – mind felvillannak és megkapják a maguk kis refletorfényét, és/vagy történetszál lezárását.
Az egyetlen új szereplő Phoebe- Waller Bridge, aki Helena Shaw szerepében nem csak a keresztlányt, hanem az Indiana Jones crushát megjelentető erős női szereplőt is hozta- tegyük hozzá, remekül. A professzor szereti a intellektuális, ugyanakkor nagyszájú- tehát saját magához hasonló – karaktereket. Bridge kisasszony pedig alázattal, és remekül oldotta meg ezt a feladatot.
Az Indiana Jones ötödik, lezáró epizódja egy méltó búcsú a karaktertől, amely születésekor a saját útját járta, és nem akart a trendeknek vagy bármilyen más elvárásnak megfelelni. Jutalomjáték a szereplőknek és a készítőknek, amelynek nem nagyon van beleköthető része.
Aki kedveli a franchiset, az nyugodtan váltosn rá jegyet.
10/10