Egészen elképesztő az a karrierív, amit a svéd Ghost bejárt a 2010-ben, szinte teljesen underground körülmények között megjelent albuma óta, és úgy vált egy alig ismert együttesből a világ egyik legnagyobb rockbandájává, hogy közben visszahozott valamit, ami már réges‑régóta elveszni látszott a műfajból: a mágiát, a titokzatosságot és egy olyan grandiózus megközelítést, ami egyszerre ambíciózus és egészen csodálatos is. Tobias Forge, aki a Ghost maga, úgy építette fel mindezt, hogy közben a lényegről sem feledkezett el, ugyanis a nagyívű, látványos körítés és az albumokon átívelő koncepció mind‑mind díszletek a Ghost igazi lényegének: a minden vitán felül álló, zseniális daloknak. Soha nem felejtem el, amikor először hallottam a „Square Hammer”-t: konkrétan majdnem kiesett a telefon a kezemből, mert nem hittem el, hogy lehet valami ennyire fogós és mégis súlyos — úgy, hogy akkor már hat éve rajongtam az együttesért.
A Ghost-mitológia pedig ekkor kezdett el igazán hangsúlyos szerepet kapni, és ugyan engem már fárasztott a sokszor erőltetett, zsibbasztó humor, mégis emögött is látszott az a tudatos építkezés, ami a zenekart a kis klubokból tíz év alatt az arénák színpadaira repítette, és teljesen megérdemelten váltak a világ egyik legismertebb bandájává. Az első komolyabb megbicsaklást rajongásomban a Rite Here Rite Now című 2024-es film hozta, ami egyszerre akarta dokumentálni az Impera turnét egy látványos koncertfilmként, illetve a Ghost-mitológiát építeni egy számomra zsibbasztó narratív szállal, ami mindig kirántott az amúgy szuper koncertfilmből, széttördelve azt a rendre felbukkanó „történettel”. Talán ez az élmény volt az oka annak, hogy amikor megláttam a zenekar új, 2 Big to Rig címre keresztelt filmjének poszterét, inkább kérdőjelek jelentek meg a fejemben: vajon ez is olyan lesz, mint a Rite Here Rite Now?
Azonban a bizonytalanságomat legyőzte a kíváncsiság, ugyanis a zenekar Skeletá című turnéja két okból is különleges volt: az egyik, hogy teljesen telefonmentesek voltak a koncertek, így tényleg nem igazán került fel sehova felvétel róluk, illetve sajnos el is kerülte hazánkat a Ghost, így hosszú évek után ki is maradtunk egy album teljes turnéjából. Borzasztóan sajnáltam, ugyanis a csapat híres egészen elképesztő koncertjeiről, látványos, mindig egy nagyobb koncepcióra felhúzott esztétikájáról, ami tényleg kihagyhatatlanná teszi fellépéseiket.
A 2 Big to Rig koncertfilm minden, amit rajongóként vártam — sőt, még annál is több —, ugyanis egyszerre klasszikus koncertfilm, mindenféle fárasztó narratív elem nélkül, de mellette visszahozza a zenekar komolyabb arcát is, köszönhetően a sokkal sötétebb vizualitásnak, illetve annak, hogy az egészet 16 mm-es filmre forgatták, aminek köszönhetően az egész fellépés egy füstös, sokszor a klasszikus koncertfilmeket idéző, varázslatos esztétikával rendelkezik. Már az első pillanatokban elkap ez a sötétebbre vett atmoszféra, ez az egyszerre laza, de mégis komor kisugárzás, ami már nagyon‑nagyon régóta hiányzott, illetve az, hogy a sok átkötő és időhúzó poénok száma a minimálisra csökkent, és a fókusz átkerül a dalokra és a hozzájuk kapcsolódó elképesztő látványra.
Már a „Peacefield” nyitánya is egy robbanással ér fel, de az igazi meglepetések csak ezután jönnek, ugyanis a Ghost most a setlistet is egy sokkal komolyabb, sötétebb dalokból álló, monumentális élménnyé varázsolta, olyan, ezer éve nem hallott számokkal, mint a „Spirit”, a „Majesty” vagy a „Monstrance Clock”, amelyekhez teljesen organikusan illeszkednek az új lemez dalai, illetve az elmaradhatatlan slágerek is, melyek közül a „Mary on a Cross” szinte még a záró „Square Hammer”-t is elhomályosítja. A másik csúcspont számomra a tavalyi lemezről származó „Umbra” előadása volt, egészen elképesztő mennyire jól működik ez a dal élőben is, de azt kell mondanom hogy ezen a filmen valahogy mindegyik dal kivétel nélkül elképesztően hatásos és nagyon illenek az egységes „park” lilás-füstös koncepcióba. Imádom azokat a bevágásokat is, amikor a közönséget láthatjuk, annyira átjön mennyire éli mindenki az egész koncertet, a film pedig ezt is nagyon hatásosan és tényleg jól eltaláltan mutatja meg. De ez jellemző az egész alkotásra: egy átgondolt, kidolgozott koncepció tökéletes reprezentálása, ami legközelebb hoz a Skeletá-élményhez. A koncertet ritkán megszakítja egy‑egy nagyon hangulatos jelenet, amely leginkább a produkció háttérmunkáit mutatja be, de ettől válik a film még inkább különlegessé, hiszen itt szembesül csak az ember azzal, milyen elképesztő munka is áll egy‑egy Ghost‑koncert mögött.
Az az utánozhatatlan hangulat, a Papa Perpetua (a Skeletá albumciklus aktuális frontembere) minden mozdulatából sugárzó felszabadultság, a zenekar végtelen profizmusa és a csapat esszenciáját jelentő, méregerős dalokkal kombinált látvány szinte ömlik az egész filmből, ami miatt csak még inkább fáj, hogy kimaradtunk ebből a turnéból. Szerencsére a 2 Big to Rig képes arra, hogy átadja ezt a mágiát, és túlzás nélkül merem mondani: ez a film hivatkozási pont lesz a jövőben, ha koncertfilmek kerülnek szóba, illetve a tökéletes vizuális reprezentációja annak, miért is vált a Ghost korunk megkerülhetetlen együttesévé.
Szerencsére, a Pannonia Entertainment-nek hála ezt az élményt itthon is megtapasztalhatjuk, hiszen a filmet mindössze 3 nap – augusztus 26., 27. és 29. – a hazai mozik is vetítik.