2021-ben láttuk utoljára a Tom Holland által megformált Pókembert a nagyvásznon, a No Way To Home-ban. 5 évvel később pedig itt a folytatás, ami nagyjából pont 5 évvel később veszi fel a cselekményfonalat. Mivel a film már közel három hete a mozikban van, így kicsit spoileresen abszolválom majd ezt a kritikát. Az ugyanis biztos, hogy aki akarta, az már megnézte: erre utal Peter Parker új kalandjának 1 milliárd dolláros nyitóhétvégéje.
Pókember, ahogyan a megálmodói – Stan Lee és Steve Ditko – egy vérbeli New York-beli karakter. Az elmúlt években szólóban, és a Bosszúállók társaságában persze már bejárta a világot és az univerzumot is, de alapvetően az ő természetes élőhelye a Nagy Alma. Ehhez a mozihoz pedig akarva akaratlanul nagyon sokat tesz hozzá az, hogy most az egész cselekmény itt játszódik. A queensi srác (aki egyszer összebunyózott egy Steve nevű brooklyni sráccal is, haha) most az egész sztori alatt otthon van: ez pedig egyrészt nagyon jól áll neki, másrészt a film olyan, mintha egy NYC úti film lenne. Manhattani felhőkarcolók, bronxi graffitik, baljós kikötői jelenetek, szűk kávézók, sárga taxik, és ikonikus tűzoltó autók szegélyezik útját, és akkor még nem is beszéltünk arról, hogy mennyire fontos szerepet játszik a filmben a Downtown – Manhattanben található titokzatos ablaktalan felhőkarcoló. A Thomas Street 33 egy 29 emeletes monstrum, amely a TITANPOINTE fedőnevet viseli, egy hidegháborús építészeti csoda, amelyet arra terveztek, hogy megfigyelési tevékenységet végezzenek innen, akkor is, ha épp atomcsapás éri a várost. 170 méter ablaktalan beton, amely egyszerre monumentális és titokzatos: az évtizedek során számos conteo született arról, hogy mi is a funkciója az épületnek. A Pókember film készítői erre apellálva egy titokzatos szervezetet, a Kárelhárítási Ügynökséget helyezték az épületbe (részben), akik fontos szerepet kapnak a cselekményben.
Holland már a 2021-es Nincs Hazaút idején utalgatott rá, hogy nem szeretne többet pókemberkedni, ezért különösen örömteli, hogy ez a produkció létrejött az ő szereplésével.
A MCU égisze alatt készült Pókember mozik casting tekintetében a Tom Holland és Zendaya párosra fókuszáltak, ez pedig a nyertes csapaton ne változtass elv alapján most is egy bevált recept lett. A való életben ők már egy házaspár, így talán nem nagy újdonság, hogy a kettejük közti kémia nagyon jól működik. Csavart és pikantériát viszont az ad ennek a dolognak, hogy a történet szerint épp elveszítik egymást… MJ karaktere ugyanis nem emlékszik Peter Parkerre a Mysterio fiaskó után. Ugyanúgy, ahogy a gyermekkori barát Nad sem… Ez az egész szituáció ad a filmnek egy nagyon sötét tónust, egy dramatikus mélységet, amely már-már DC szintű felnőttséget ad az alapvetően sokkal cukimukibb Marvel univerzumnak.
AZ MCU filmek sajátja volt az áthallás és a cameo szerepek: itt a főhősökön túl megjelenik Frank Castle, a Megtorló, a jó öreg Hulk, és Florence Pugh is, a Mennydörgőkből. Ezek a szereplők már a jelenlétükkel is szépen belesimítják a történetet a Marvel világába, de ezen túl sokat hozzá is tesznek ahhoz. A Frank Castle-t megformáló Jon Bernthal például a film végére egy teljes értékű partner lesz, és a két karakter közti kontaktus a ’80-as évekbeli buddy movie-kat idézi – és ez baromira jól áll az egésznek.
A legérdekesebb szereplő azonban a Stranger Thingsből ismert Sadie Sink által megformált antagonista, aki (SPOILER) nem más, mint Jean Grey az X-Menből, vagyis, ezzel a mozi nem csak egyszerűen egy új Peter Parker kaland, hanem az MCU egész új irányvonalának felvezetése is.
Pókember karakteréhez mindig kapcsolódott számos érzelem, tanulság, és erkölcsi tanítás. A Vadonatúj Nap pedig az eddig legmélyebb érzelmi hullámvasút, amely kimaxolja ezt az aspektust. Barátság, szerelem, magány, erkölcsi dilemmák, nagy tanulságok.
Ezen a filmen két és fél órán keresztül fogsz felváltva zokogni vagy lélegzetvisszafojtva ámulni, és a jól megkoreografált akciójeleneteken szórakozni.
A nyár, vagy az év blockbustere, messzemenőleg megérdemli a 10/10 értékelést.