A Mennydörgők az MCU 36. filmjeként érkezett a moziba – nagy elvárásoknak kellett megfelelnie, de végre ez egy olyan alkotás, ami meg tudja ugrani a lécet, méltó Stan Lee és az Avengers örökségéhez. Filmkritikánk.
A MARVEL egy filmtörténeti mérföldkövet tett le az asztalra a 2012-es Avengersszel. Az (nagybetűs) univerzumépítés a 2019-ig folyt évi 2-3 blockbusterrel, amikor is az EndGame-ben kapott epikus lezárást. Erről a filmről sok rajongó sírva jött ki a moziből, hiszen a ‘Cap és Tony vezette szuperhős csapat itt véget ért. Ráadásul Stan Lee is elhunyt menet közben, így a nagy supervizor sem volt jelen az ezt követő útkeresésében. Az alapanyag továbbra is remek volt, de Kevin Feige csapat érezhetően jó időre tanácstalan volt – nem tudtak megbirkózni a saját árnyékukkal. Thor és Hulk űrbéli kalandjai Taika Waititi vezényletével a akcióvígjáték irányába próbálták tágítani az univerzumot, ezzel párhuzamosan Captain Marvel is idegen világok felé kacsingatott, de a rajongók sem az új irányvonalat, sem az új karaktereket és csapatfelállásokat nem emelték a pajzsukra. A Strange és a Hangya karakterére felhúzott multiverzumos irányvonal sem indult be igazán, az Ethernals pedig -bár ígéretes volt – sajnos szintén nem hozta el a várt sikert. Az egész univerzumot a Tom Holland által alakított Pókember, a Guardians of the Galaxy keserédes lezárása, és a hektikus sorozat dömping néhány jobban sikerült darabja tartotta életben… na, meg a tavalyi Deadpool 3… de azért a tőzsdeárfolyamok elemzése nem sok jót mutattak. Nagyon időszerű volt már egy újabb löket az MCU-nak… és bejött egy rakás lelki defektes mellékszereplőből verbuvált Marvel-féle Suicide Squad, elnevezték magukat egy orosz kisvárosi, nyerési esélyektől mentes sportcsapatról, és megmentették New Yorkot, meg az egész Marvelt.
Persze, maga a helyszín nem véletlen: az elmúlt években ínséges időket élő rajongók számára kedves kikacsintás maga a város, és a mellékszereplő, aki verbalizálja azt, hogy a Bosszúállók mekkora generációs élmény volt, és valahogy nélkülük már nem olyan a világ, mint volt. Ezen túl is számos, utalás, easter egg, újraértelmezett jelenet és fight move (!!!) idézi meg a „hőskort”, de kimondásra kerül: az új generációnak már nincsenek hősei, de igény az lenne rá. Sőt, ha valaki ügyes, akkor kiszúrhatja, hogy Bob felbukkanásakor melyik másik filmes világra tesz egy óriási kikacsintást…
A világban egyetlen állandó a változás: aki tini volt a Vasember, vagy az első Avengers idején, az ma már a harmincas éveit taposó felnőtt: ha még mindig szereti a szuperhős zsánert, akkor is mások az igényei. Ha pedig most lép be a moziverzum kapuján, akkor is. Messze van már a túlidealizált hősök kora.
A Thunderbolts hősei (és antagonistája) saját személyes történetükön keresztül felhívják a figyelmet a depresszió, a bipolaritás és más mentális betegségek veszélyeire – de arra is hogy az emberi közösségek, és a családok ott vannak egymásnak, és az empátia, figyelem egyre fontosabb az atomizálódó társadalomban. Nagyon fontos és aktuális üzenet ez, egy olyan filmben, ahol azt vártuk, hogy pár kiszuperált csávó és csaj szűk ruhában, CGI díszletek közt ugrálva fog puffogtatni.
A Thunderbolts ennél jóval több: egy új Bosszúállókat vezet fel, utat mutat az egész MCU-nak, idézi a legjobb hagyományokat -például rengeteg idézhető egysoros van, végre újra – a humor is jelen van (igaz, kicsit fanyarabb és sötétebb) és azokat a karaktereket kovácsolja egybe, akik már eddig is felbukkantak korábbi filmekben és sorozatokban, közkedveltek, és valószínűtlen kémia működik köztük.
Ez a film egyszerre sötét és reményteljes, az after credit pedig elég durván spoileres a következő nyári MCU blockbusterre tekintve, de ugyanakkor újra megjelenik a koncepcionalitás.
10/10