A kanadai Three Days Grace 21 állomásos koncertkörútra indult, a „nyitótánc” helyszíne a Budapest Aréna volt. A kanadai post-grunge klasszikus nálunk robbantotta be turnéját a kissé szomorkás indie-rockot játszó Badflower társaságában. Lássuk, milyen volt a Live Nation által organizált est:
Az amerikai Badflowerről teljesen az a meggyőződésem volt- pusztán néhány daluk felületes ismeretében, hogy egy sokadik indie-rock/vagy alter banda, akik aranyosak, de semmi különös. Az első meglepetés akkor ért, amikor alaposabban utánuk néztem: egyrészt, már 2011 óta létező, három lemezes bandáról van szó, és elég tetszetős az életmű. A második meglepetés pedig, konkrétan a Puskás Arénába érve, hogy nem kell leírni az a mondatot a koncertbeszámolóba, hogy: „legközelebb majd többen nézzétek meg az előzenekarokat, ők is benne vannak a jegy árában”. Ugyanis a Badfloweren szinte teljesen megtelt a küzdőtér, és nagyon sok ember boldogan tapsolt és énekelt ezen a koncerten, tehát ismerték a dalokat, amelyek egyébként élőben sok esetben sokkal dinamikusabban szólalnak meg, mint stúdióverzióban. Josh Katz egy meglehetősen karizmatikus frontember, aki nem fél kellemetlen, mélyen személyes témákat (depresszió, függőség, magány, stb.) boncolgatni, ami a rajongókkal való erős kapcsolódást eredményezi. Talán túl erős kifejezés lenne azt mondani, hogy korának Kurt Cobainja lett/lesz, de az biztos, hogy jó úton halad a bandájával affelé, hogy azzá váljon.
Ők egy nagyjából 40-45 percnyi buli után levonultak, és várhattunk a 20.50 percre, amikor is az est fénypontja, a Three Days Grace percre pontosan elindította intróját – és az elkövetkezendő másfél órában minden jelen lévő kapott egy „once in a lifetime” koncertélményt.
Arról nyilván meglehetősen nagy kár lenne írni, hogy egy világszinten aréna méretű helyszíneken működő sikeres zenekar profi hangot és fényt szállított: igen, atom volt a vizuál és az audió – de ez nem csoda, hiszen a világ egyik legtöbbet streamelt rockzenekarának számítanak, havonta több, mint 14 millióan hallgatják őket a Spotify-on. Vélhetően ennek köszönhető, hogy a nagyjából 50-es korosztályba tartozó zenekar egy meglehetősen fiatal rajongói bázissal bír. A tegnapi este folyamán a nézőtér döntő többségben tizen- és huszonéves srácokkal-lányokkal telt meg, ez pedig örömteli egy olyan korszakban, ahol lépten nyomon mindenki a rockzene halálát vízionálja. Lehet a Three Days Grace a fémzene továbbélésének egyik kulcsa?
Az idén nyáron megjelent lemezükre visszatért az alapító énekes Adam Gontier, viszont az eddig őt pótló Matt Walst sem hagyta el az együttest, így ezzel két frontemberes felállással rögzítették az új dalokat, és így állnak színpadra a turnén. Mindkét énekes tud egyébként gitározni is, így az egymással való duózás, vagy az egymás alá vokálozás, illetve az egyikük vagy másikuk által megszólaltatott plusz gitár rengeteg kombinációra adott lehetőséget, ez pedig nem csak a friss lemezükön, az Alienation dalain érződik, hanem egész sajátos ritmust és koreográfiát ad a koncertnek is. A két ember egyenrangú félként váltogatja egymást, és megosztja a színpad fényét, nos ennek önmagában van egy fontos társadalmi zenete
Mivel ez gyakorlatilag az új lemez lemezbemutató turnéja, a nyitás a Domination című dal volt, mi itt dominált, pardon debütált először élőben, amivel egyébként az első percben le is uralták a srácok az egész estet. Utána jött az egyik legnagyobb slágerük, az Animal I Have Become , itt pedig azért bevillant, hogy te jó ég, ha ez van az elején, mi lesz a végén? Az est folyamán aztán nagyon szép ívben felfűzve pakolgatták egymás után az új dalokat, és a régi kötelezőket, Adam és Matt időszakokból egyaránt válogatva. A két énekes teret és tiszteletet adott egymásnak, ha kellett egymásra kontráztak, ha kellett, pedig előzékenyen „előre engedték” a másikat. A közönség pedig lelkes énekléssel, Three Days Grace skandálással, crowdsurfinggel és erős pogóval jutalmazta a produkciót. Persze, volt akkora „szerencsénk” hogy a leglelkesebben tomboló társaság mellett foglaltunk helyet, így tényleg testközelből tudtuk élvezni a produkciót, és az arra adott heves rajongói reakciókat is.
A műsor meglehetősen töményre sikerül, abszolút jó értelemben véve, a csúcspontot mégis az a lassú pont volt, amikor Adam egy szál gitárral előadta az Alice In Chains Roosterét, majd erre ráfűzték az új anyaguk balladisztikus tételét, a Don’t Wanna Go Home Tonightot, ami egyébként szintén itt hangzott el először élőben. Itt aztán volt lámpa, öngyújtó és összeölelkezős éneklés. Ezt követően aztán újra begyújtották a rakétákat a srácok, hogy jól felpörgessenek mindenkit a buli vége előtt: jött a I Am Machine (fanfact: ennek a videóklipje a 2019-es Budapest Parkos bulijukon forgott). Utána a személyes kedvencem, a Good Life, bevallom kicsit féltem, hogy nem kap helyet a műsorban, de itt a vége felé megkaptam a saját jutifalimat. A Painkiller és a Never Too Late ketőse után pedig a hagyományos koncertzáró számuk,a Riot hangzott el: ezután pedig elcsendesedtek a hangfalak. Bevallom őszintén, kicsit hirtelen ért véget, nem volt visszataps sem, mégis azt gondolom, hogy ez egy egyszerre profi és szerethető zenekar tökéletes életműösszefoglaló, energiabombával felérő koncertje volt, úgyhogy, megvontam a vállam, mert igazából semmilyen hiányérzetem nem volt ez után a buli után, főleg, hogy eletemben először sikerült pengetőt is szereznem az est folyamán.
