Az amerikai polgárjogi mozgalom története telis tele van felemelő, tanulságos vagy elgondolkodtató történetekkel. Ennek jelentős részét már filmre is vitték az elmúlt évtizedekben – változó minőségben-de még mindig bőven van alapanyag. A második világháborúban szolgálatot teljesítő 6888. zászlóalj és Charity Adams százados története éppen ilyen -lehetett volna ez egy kiváló alkotás, de sajnos a ennél független -később a Netflixnél landoló – saját gyártású filmnél teljesen feleslegesen, és nagyon túllőttek a célon. A végeredmény lélekemelő, de nem jutunk a mennynek a kiskapujáig se – filmkritikánk.
Mondhatnám, hogy olyan öreg vagyok, hogy alapvetően vonzódom a második világháborús filmekhez. A műfaj klasszikusai -legyen szó a könnyedebb hangulatú Kelly Hőseiről, vagy az alapműnek számító A Halál 50 órájáról – még gyermekkori TV filmes emlékek számomra, de az újkori remekművek, a Ryan Közlegény Megmentése, vagy az Őrület Határán valós idejű moziélmények. Ugyanez a helyzet a polgárjogi történeteket elmesélő alkotásokkal: nem tudnám eldönteni, hogy a Selma, vagy a Számolás Joga e a TOP 5 kedvenc filmjeim egyike….Éppen ezért, sok mai produkció bizonyos aktuális kulturális kurzusok miatt egy másik akciófilm klasszikust idéz fel bennem, mely szerint „Öreg vagyok én már ehhez”. Épp ezért, mikor megláttam a Six-Triple-Eight trailerét, amelyben fekete bőrű hölgyek rohangálnak a második világháborúban, egyből kiverték nálam a biztosítékot. Itt egy újabb erőltetett történelemhamisítás, szórakoztatási célzatú nagyjátékfilmbe bújtatva…
A történetnek azonban kicsit utánanéztem, és meglepődve konstatáltam, hogy a 6888. zászlóalj tényleg létezett. Az egyetlen, kizárólag fekete nőkből álló alakulat voltak, akik a hazájukat szolgálták a II. világháború idején. Szlogenjük a No Mail, No Moral volt. Ők vitték véghez azt a lehetetlen feladatot, hogy a katonák és az otthoniak közti leveleket kézbesítették: 1944/45 fordulóján 3 hónap alatt 17 millió levelet sikerült célba juttatniuk, úgy hogy közben a nemük, és bőrszínük miatt folyamatosan szembeszélben pisiltek az alapvetően rasszista és maszkulin hadseregvezetéssel szemben. Ha csak a számokat nézzük, kénytelenek vagyunk belátni, hogy ez a feladat a világtörténelem egyik legnagyobb logisztikai bravúrja volt. Az egységet vezető Charity Adams százados alezredesként fejezte be katonai karrierjét -és nagyon sokáig ő volt az egyetlen nő, aki ilyen magas kitüntetést tudhatott magáénak a US ARMY kötelékében. Később ő, és több bajtársa magas további magas rangú katonai és polgári kitüntetéseket (Kongresszusi Arany Medált, csak, hogy a legmagasabbat említsük)kapott ezért a szolgálatért. Virginiában a Fort Gregg-Adams erőd viseli Charity nevét, a kansasi Fort Leanenworth erősben pedig külön emlékműve van a 6888-asoknak.
Erre mondják Közhelyfalván, hogy az élet írja a legjobb forgatókönyvet: ez a sztori önmagában is meghökkentő, drámai, és felemelő. Tyler Perry (aki remek színész, és szinkronhang, de a produceri és rendezői tevékenysége eddig kevésbé volt sikeres) és stábja pedig rátaláltak erre a csiszolatlan gyémántra. Ez lehetett volna számukra egy önmagában is önazonos téma, de e helyett sikerült túltolniuk a szekeret:
A 6888. zászlóalj történetét feldolgozó filmben az egyébként fantasztikus Kerry Washington által megformált Charity Adams egy rosszul pozicionált mellékszereplő. A főszerepet egy közlegény kapta, aki az elvesztett szerelme miatt állt be a seregbe – ez a történetszál azonban fiktív, és egy teljesen erőltetett érzelmi pluszt is visz a filmbe – vagyis, inkább mondjuk azt, hogy elviszi a fókuszt a lényegről. Egy remek háború teljesítménytörténetből lett egy közhelyesen szirupos szerelmi dráma, és még az sem segít az egészen, hogy egyes kulcsjelenetekben olyan mellékszereplők bukkannak fel, mint Susan Sarandon, Oprah Winfrey, vagy Dean Norris.
Az, hogy a monológok és a kép megjelenítés is sok esetben tartalmaznak történelmi pontatlanságokat, csak azért, hogy egyfajta elmélyítést adjon a történetnek, már sajnos megszokott… azonban, ha az embernek van egy tisztes közepes érettségije töriből, meg esetleg még az Elit Alakulatot is megnézet Ryan után, akkor leeshet a tantusz, hogy itt bizony sok esetben kilóg a lóláb…nem akarok spoilerezni, de Nyugat-Skóciában tudtommal nem voltak szétlőtt városok még 1944-ben sem…
A képi megjelenítésnek persze az sem tesz jót, hogy erősen visszaköszön a low budget költségvetés. Kosztümös, történelmi filmet azonban nem érdemes kevés pénzből forgatni: ezek a produkciók igénylik a nagy-és korhű díszleteket, jelmezeket, fegyvereket és sok esetben a monumentális jeleneteket. A Six-Triple-Eight sajnos teljes egészében mellőzi ezeket, amikor pedig néhány képkocka erejéig mégis elindul valami, akkor érződik, hogy itt bizony az rövidség, az olcsó CGI generáló iparosok, és a „kéne még valami ide de nincs rá pénz” Bermuda háromszögben elvész az egész vizualitás.
A mérvadó kritikaösszesítő filmoldalakat (IMDB, Rotten Tomatoes, Mafab, stb.) tekintve a Six-Triple – Eight sajnos az erősen közepes, 50% körüli értékelésen áll – és ebben az a legszomorúbb, hogy valid.
Ez egy csodálatos história, ami megérdemelte volna, hogy a lehető legszélesebb körben elmesélésre kerüljön: hitelesen, élvezhetően és önmaga valójában. Sajnos sem a forgatókönyv, sem a színészi alakítások, sem a vizuális megjelenítés tekintetében nem sikerült megugrani a lécet.
Számomra kizárólag az end credits mentette meg az egész produkciót, ahol bevágásra kerültek archív fotók, felvételek, és a még élők visszaemlékezései: itt azért majdnem felálltam a kanapéról, hogy szalutáljak egyet.
A film itthon a Netflix stream felületén tekinthető meg.