Silly Goose: Keys to the City
Vedd elő a legbuggyosabb gatyádat a szekrény mélyéről, fújd le a port a leharcolt (és persze fordítva hordott!) baseball sapkádról, mert a hangzás, amit a Silly Goose nevű atlantai nu metal brigád hozott a második nagylemezével is, a Keys to the City-vel, az annyira 2000-es évek eleje, hogy még a kazettás magnód is lemászik a padlásról bosszút állni a 25 éves száműzetésért! Amikor az első riff megszólal, szinte megkérdezed magadtól: várjunk csak, Fred Durst és Wes Borland eltitkolt gyermekei kerültek elő? Vagy akkor, hogy a búbánatban lehet az hogy ezek az atlantai suhancok bizkitebbek mint a Limp Bizkit? Mert a Silly Goose abszolút méltó az örökségéhez, és bátran kijelenthetjük, hogy az ő esetükben a „másolat” dicséret. Olyan energiával, dinamikával és ami a legfontosabb saját, pimasz humorral pakolják tele a dalokat, hogy a Keys to the City hallgatása egy zsigeri időutazás. Ez a lemez a legkeményebb bizonyíték arra, hogy ezek a fiatal kölykök, akik a nu metal aranykorában még talán gondolatban sem léteztek, úgy érzik, lélegzik és élik a műfajt, ami párját ritkítja. Fesztelen, vicces, laza és lehetőleg rohadt hangos, ahogy azt a nagykönyv megírta. A Keys to the City megnyitja a város kapuit, és beenged a 2025-ös nu metal partyba, ahol a fő jelszó: humor, még több humor és maró társadalomkritika! Ez a banda, a Jackson Foster (ének), Alan Benikhis (dob), Ian Binion (szólógitár) és Yalli Alvarez (basszusgitár) alkotta kvartett, a Blue Grape Music égisze alatt csinálja azt, amitől a nosztalgiafaktor a maximumon pörög. De nem ám valami poros, másolatról van szó, dehogyis! Hanem arról, hogy ezt a műfajt is eléri lassan az a fajta nosztalgia hullám, ami mondjuk a thrash metalt már elérte vagy 15 éve és azóta nap, mint nap bukkannak fel fehér Puma cipős, felvarrós mellényes kölykök korai Exodus kopizó zenével. Szóval szerintem nem nehéz megjósolni, hogy a következő években meg fog nőni a piros baseball sapkák meg a túlméretezett farmerek eladása.
A kicsit lökött intro után berobbanó Cowboy egy törzskönyvezett nu metal sláger. 2000 körül, ha akarták sem tudták volna elkerülni, hogy az MTV ne kezdje el vad rotációban játszani, ha megtámogatják egy kellően arcbamászó klippel. Neighbors ugyanez a vonal, instant sláger és ehhez készült is egy faszányos klip is, ami engem kicsit a Slipknot Duality klasszikussá nemesedett mozgóképére emlékeztet. Magáról a dalról nehéz értelmeset írni, mert tényleg úgy ragad, mint a légypapír és emellé durcás is, mint egy kialvatlan totyogó. A harmadiknak érkező Traffic az album brutálabb vonalát hozza egy igencsak húzós főriffel, amire Jackson pörgösebb szövegköpködése patentül rásimul. A címadó Keys to the City a „Szottyadt Süti” legflegmább, legslágeresebb vibeját hozza át 2025-be. Ezt a nótát is megtámogatták a haver-skacokkal felvett frankó klippel, minden kliséje ellenére. Ha a nyitó nótára azt írtam, hogy 20-25 éve sláger lett volna, akkor ez a dal pedig gigasláger. Tényleg minden túlzás nélkül, ha Y2K körül jön ki simán lehetett volna Rollin szintű siker. Bírom a lemezen az olyan kis geget is, mint a Dino Interlude, ami a The Great Dino Escape-t vezeti fel, amelyek a zenekar laza, önmagát komolyan nem vevő attitűdjét (és a Limp Bizkit-féle fura átvezető leckéket) tökéletesen integrálják a teljes képbe. Now Dance egy koncerten garantáltan beindító mosh pit himnusz és talán a lemez „legmodernebb” darabja mind riffelésében, mind pedig Foster, szinte már metalcoros vokalizálásában. De természetesen itt is érkezik rapelés és nagyívű refrén, hogy még véletlenül se érje szó a házelejét. A Give Me My Money-ban egy másik nu metal óriás néz be az ablakon, méghozzá a Linkin Park hangulata és elektronikája szővi körbe a dalt, de kevésbé simulékony, mint a Shinoda and Co dolgaik. Ettől függetlenül a sláger potenciál ott van benne masszívan. Ezután a Playin’ Games egy erőtől duzzadó támadás, okos finomságokkal a dalban. Megállíthatatlanul megy előre, mint egy vaddisznó mikor a hajtók már a sarkában járnak. A Split-ben ismét a Linkin Park világa köszön vissza, de tényleg cakk-pakk a refréntől a szkreccselésen át a hosszan kitartott screamig. Eredetiséggel egyetlen pillanatra sem lehet megvádolni, viszont olyan magától értendően sláger, hogy egész egyszerűen nem tudsz kitérni előle. A záró Heart Attack mégegyszer megcipőzi az arcodat a szinte már Deftones-osan, okosan brutális riffjeivel és némileg elvontabb hangulatával. A végén a Jonathan Davis-es üvöltözés azért sok volt 😊!
A Silly Goose második nagylemezét hallgatva kétségtelen, hogy nemcsak a stílust értik, hanem a zenei kivitelezés terén is abszolút toppon vannak. A produceri munkának köszönhetően az egész lemez hangzása kiváló. Ian Binion riffjei okosak és brutálisak, Alan Benikhis pedig olyan alapokat biztosít, ami garantálja a folyamatos headbangelést. A lemezen hallható szkreccsek és finom elektronikai elemek pedig a lehető legautentikusabb 2000-es évekbeli fűszert adják hozzá. A zenekar igazi kulcsa azonban a Keys to the City birtokosa, aki nem más, mint Jackson Foster. Vokális teljesítménye kivételes: a tűpontos, lendületes rap, a fülbemászó, stadionok megtöltésére alkalmas ének dallamok, és az elemi, zsigeri screamek dinamikája adja a Silly Goose igazi erejét. Ő a zenekar motorja, aki képes szinte az összes dalból slágert faragni, legyen az egy Limp Bizkit-féle flegma zúzás (Keys to the City), egy Linkin Park-os érzelmi töltet (Split) vagy egy brutális arculcsapás (Traffic). A Silly Goose ezzel a lemezzel hivatalosan is megkapta a város kulcsait. Nincs több kérdés a ők nem a tegnap másolatai, hanem a nu metal holnapja. Elő a buggyos gatyákkal és a baseball sapikkal, mert ez a buli most kezdődik.
Ítélet: Egy korszak visszatért, erősebb és viccesebb, mint valaha. Kötelező darab minden 2000 körül szocializálódott arcnak! Pontszám maximális is lehetne, ha markánsabb lenne a saját arculat.
10/8,9
