Emlékszem, a 90-es években ellepték Budapest utcáit a perui pánsípos indiánok, akik andoki folk/népzenét adtak elő fülbemászó ritmusokkal. Kazettákon, cd-n árulták muzsikájukat, amikből anno én is vettem, hogy egy kis multikultúrát csempésszek be otthonra, s egy-egy ellazult pillanatban ennek az érdekes hangzásnak áldozzam a figyelmemet. Viszont akkor még nem is sejtettem, hogy 2025-ben összefutok az ország egy jeles, felkapott képviselőjével, méghozzá egy rock együttes képében.
A Limából származó, nosztalgikus 80-as évekbeli hangzású hard rock/AOR zenét játszó banda először 2016 áprilisában állt össze és még ebben az évben kiadott Set Me Free demójuk nagy sikert aratott. Később számos fesztiválon léptek fel országszerte nemcsak helyi zenekarokkal, hanem olyan nagy nevekkel is, mint Mike Vescera, Skull Fist és Joe Lynn Turner. 2023-ban újjáalakultak és 2024-ben nekifogtak a régen várt debüt albumuk elkészítésének. A zenekar olyan nagy neveket említ fő inspirációként, mint a Def Leppard, Whitesnake, Survivor, Van Halen és a Mötley Crüe.
Idén októberben kiadásra is került a nagy mű a Good Time Music gondozásában. A négy perui egyértelműen klasszikus dallamos rock-ot szólaltat meg változatos, nagyszerű, fülbemászó dallamokkal, kifejező énekkel és tökéletes hangszereléssel. Minden dalban hangzatos ének szólamok találhatók, letisztult refrének, amelyek azonnal megragadnak, és elég jellegzetesek ahhoz, hogy ne legyen olyan érzésed, mintha már hallottad volna korábban valahol. Innen-onnan elcsent motívumok meg-meg jelenek a számokon belül az inspirációból, de nem olyan fájó, hogy rögtön plágiummal vádoljuk őket. Dario Raviq hangja tökéletesen illik ehhez a retro érzéshez, amit az együttes tálal elénk 41 percen keresztül és ha közben még rá is nézünk a borítóra, akkor tökéletesen a 80-as években érezhetjük magunkat.
A Love Will Bring You Down indulásakor azonnal elkap minket a múltidézés a gitár bevezetővel és ahogy utána belép a többi hangszer. A stíluson azonnal érezhető a fentebb említett együttesek hatása, az ének hangzásában egy kis Def Leppardot vélek felfedezni. A refrén letisztult és kellemes hatású, a szóló rész tökéletesen belesimul a dallamvilágba. A számot keretbe foglaló gitár tökéletesen engedi el ezt a remek muzsikát.
A Strange Kind of Love az elején megmutatja, hogy Charly Giraldo basszusgitáros is jelen van, miközben a dob berobban, majd a szám átmegy egy remek melódiába, amiben időnként egy-egy gitárszólam teszi tökéletessé a hangzást. Bruno Barboza szólója dominál a közepén és a végén, amivel le is záródik dal.
Az I’ll Take the Blame abszolút Def Leppard beütéssel indul, és talán ebben a számban érezhetjük legjobban, hogy a rajongásuk manifesztálódott. A kellemes, lassabb hangvételű ballada belemászik az ember fülébe, az énekes hangja szárnyal, amibe időnként belép az együttes többi tagja is. A szóló itt sem marad el, ami kellemesen zárja le ezt a témát.
A Lookin’ for Somethin’ jó kis retro lemezsercegéssel és remek fülbemászó gitárriffel indul. Talán a legkeményebb rock szám a lemezen, melynek élvezetes a hangzása, s közben az éneket és a dallamot figyelve a Mötley Crüe hatását érezhetjük.
Felkerült a lemezre a 2016-os első demójuk a Set Me Free is, amely erőteljes zenei szólamokkal indul, s ahol felfedezhetünk Whitesnake beütéseket is. A könnyen emészthető dallam elvezet minket a nagy refrénig, ami az egyik legjobban énekelhető lett a lemezen. A végén még kapunk remek gitárfutamokat is, hogy aztán átlépjünk a következő számba.
A For so Long kemény dobbal és remek ritmusú, fülbemászó gitártémával indul, amit aztán lassabb és gyorsabb tempók követnek. Klasszikus dallamos szám, ahol megint erőteljesen repülünk visszafelé az időben. A kis gitárriff folyamatosan be-be köszön az egész dal alatt, érdekessé téve annak hangzását.
A Risky Game a húrok pengetésének hangzásával indul, hogy a többi hangszer bekapcsolódása után jó ritmussal kiegészítse azt. Itt is lehet érezni a Def Leppard hatást mind a zenében, mind a refrénben. Utóbbi tipikusan koncertbarát lett, látom magam előtt ahogy a tömeg egyszerre énekli a címadó két szót, ahogy a vokál is teszi azt.
A Burning zárja a sort, egy nagyon lendületes, rock ’n’ rollos tempójú számmal, ahol Raviq hangja felülemelkedik mindenen. A tempó éles riffekkel és tiszta energiával vezet végig minket a kiváló nosztalgikus dalon, hogy méltán lezárja ezt a 8 számos időutazást.
A Mean Street nem találta fel a spanyolviaszkot és nem is váltja meg a világot, de amit csinálnak, azt remekül teszik. A kiemelt együttesek, akiktől inspirációt nyertek, nem szégyenkezhetnek amiatt, hogy ők lettek megjelölve példaképnek, mert több mint biztató, sőt kifejezetten nagyon jó lemezt készítettek így elsőre a perui srácok. A számokba bele-bele csempészet motívumok a nagy elődöktől számomra a tisztelet jelét és a nagyság elismerését mutatja az együttestől. Az kifejezetten tetszett, hogy minden számban remek szólók és riffek vannak, amiket nem erőltetettek túl, abszolút beleillenek minden egyes dallamba. Az album hallgatása nagyon jó emlékezős folyamatokat indított el bennem a hard rock szárnyain és csak reménykedem, hogy egyszer elmerészkednek kis hazánkba is, mert szeretnék egy kellemes estét eltölteni velük a „Soha nem túl késő” szlogennel, hogy együtt idézhessük fel a 80-as, 90-es évek hangulatát.
9/10