Már az elején szögezzük le, a Paradise Lost egy LEGENDA. Miután majd’ 40 éve hozzák ránk a „frászt” az emberiség érzelmileg legmarcangolósabb és zeneileg a legzúzósabb zenéiben megjelenítve, Nick Holmes és bánatos barátai felvehetnék amint visszafelé olvassák fel a telefonkönyvet, én még akkor is mindig találnék a művészetükben valami fogósat. De a legendákkal kapcsolatban az a helyzet, hogy folyamatosan ki kell érdemelniük ezt a státuszt, nem igaz? Nos, az Ascension-nel, a tizenhetedik nagylemezükkel a Paradise Lost pontosan ezt tette meg, újra és megint és mindig…
Öt év telt el azóta, hogy az Obsidian beköltözött a hallójáratba, és bár a világjárványnak köze volt ehhez a hosszú szünethez, időt kaptak Halifax hősei, hogy valami igazán különlegeset alkossanak, ismét. Persze a karantén alatt sem ültek tétlenül – Greg Mackintosh gitáros, agytröszt és Holmes úr a Host IX albumával is kiélhették az egykori albumot körüllengő szintis-gothic vágyaikat (persze azt is sikerrel és kiváló minőségben tették), ami egyszerre szolgált kreatív kiútként és bemelegítésként arra, ami most bekövetkezett. A várakozás pedig minden gyötrelmes pillanatot megért. Közben azért visszatért az egykori dobos, a 2000-es években már itt zenélő Jeff Singer is, hiába, valahogy a dobosokkal nem akadt eddig sok szerencséjük tartósság szempontjából, talán majd most.
Az Ascension határozott magabiztossággal nyit, ami azt bizonyítja, hogy nem kell itt semmit feltalálni, pontosan tudják, kik is ők. Attól a pillanattól kezdve, hogy az első hangok kikúsznak a hangszóróból, mint egy gótikus szörnyeteg, amely a mélységből bukkan fel hirtelen, tudható, hogy valami különleges vár ránk. A produkció – ami ropogós, zúzós, modern, mégis időtlen – első tétele azonnal megadja az alaphangot egy olyan albumhoz, amely egyszerre ismerős és üdítően teli élettel és érzelmekkel.
A Serpents On The Cross tökéletes nyitány, egy lassan izzó himnusz, amely mindent bemutat, ami a Paradise Lostot megkerülhetetlenné teszi. Holmes énekhangja úgy öregedett, mint egy finom bor – vagy talán még inkább, mint egy vintage whiskey –, megőrizve minden erejét, miközben olyan érzelmi komplexitást domborít, ami csak a tapasztalat és rutin gyümölcse lehet. A tiszta ének és az alkalmankénti hörgés-morgás közötti kölcsönhatás mesteri, soha nem erőltetett vagy nosztalgikus, hanem inkább a zenekar 2025-ös helyzetének természetes lenyomata.
Mackintosh mester játékáról egy szó, ami eszembe jut, fenséges. Érett művészként mindig is képes volt olyan riffeket alkotni, amelyek egyszerre monumentálisan nehezek és szívszorítóan szépek is, itt is teljes erővel él és dönget, nyúz és hajlít. Az olyan számok ennek a lenyomatai, mint a Salvation, ami bizonyítja, hogy képes minden hangot kipréselni a hangszeréből a játék kedvéért, olyan dallamokat szőve, amelyek mélyen behatolva a tudatba, ott végképp bekövesednek. Olyan fajta érettség ez, ami évekig tartó érési folyamatról árulkodik, nem próbál senkinek semmit bizonyítani, csak azzal az ízléses ragyogással tálalja a dalokat, ami megkülönbözteti a mestereket a kontár követőktől.
A Silence Like The Grave, ami az album első kislemeze, tökéletesen megtestesíti azt, ami az Ascension-t igazi diadalmenetté teszi. Holmes az egyik legpörgősebb számként mutatta be, és bár ez a Paradise Lost szempontjából relatív lehet, van benne egy olyan sürgető és tovarepítő hajtóerő, ami ragályos. A refrén úgy üt, mint egy bársonyba csomagolt kalapács, ötvözve a zúzós nehézséget egy olyan érzelmi teherrel, amely lélegzetelállítóvá teszi az egészet. Ez az a fajta dal, amely emlékeztet arra, hogy miért is van hatása a Paradise Lost-nak évtizedek óta a szcénára – a szépség és a brutalitás ezen kombinációját játszi könnyedséggel tudják prezentálni.
De nem csak az egyes számokról van szó – az Ascension egy hosszú és megállás nélküli utazásként működik, ahogyan sok más alkotó és album egyszerűen nem tud. A dalok felépítési szisztémájában van egyfajta apály és dagály, ami egyértelműen a zenekar dinamikáról és tempóról alkotott, egyedi felfogásáról árulkodik. A melankolikus részek teret adnak a lélegzetvételre, lehetővé téve a teljes érzelmi hatás érvényesülését míg az agresszívabb pillanatok sebészi pontossággal csapnak le és belénk.
Holmes a szövegekben továbbra is a halandóság, a spiritualitás és az emberi szenvedés témáit boncolgatja azzal a fajta költői sötétséggel, amely mára védjegyévé vált, egyúttal kiemeli a zenekar folyamatos érdeklődését az élet nagyobb kérdései iránt, de a megközelítésben semmi fellengzős vagy túlzásba vitt erőlködés nincs. Ezek a dalok valódi emberi tapasztalatokkal foglalkoznak, olyan hitelességgel adva elő azokat dalba foglalva, amely a megélt tapasztalatokból, nem pedig az intellektuális pózolásból fakad.
Ami a legjobban megfog az Ascension-ben, az az, hogy milyen könnyedén egyensúlyoz a Paradise Lost különböző korszakai és stílusai között. Visszhangzik benne korai munkásságuk végzethez közeli légköre, a „középső” időszakuk gótikus nagyszerűsége és a legutóbbi munkáik kifinomult súlyossága, mindezt összefonva valami olyasmivé, ami egyszerre retrospektív és előremutató. Ez egy olyan zenekar munkája, amely jól érzi magát a bőrében, nem fél attól, hogy felvállalja örökségét, miközben továbbra is feszegeti a határokat, új utakat keresve.
Az album középső része, különösen az olyan számok, mint a Sirens és a The Precipice jól mutatják a zenekar azon képességét, hogy milyen valódi atmoszférát tudnak teremteni. Ezek nem csupán nehéz dalok szép motívumokkal tarkítva – gondosan felépített érzelmi utazások, amelyek bemutatják, miért maradt releváns a Paradise Lost ilyen sokáig. A fény és a sötétség, a szépség és a brutalitás, a remény és a kétségbeesés közötti kölcsönhatást olyan finomsággal kezelik, hogy egyből sugárzik az alkotás egyedisége.
Ahogy az album záró „felvonásához” közeledünk, tapintható a végső kifejlet mivolta. Anélkül, hogy túl sokat elárulnék, a záró számok katarzist és elmélkedési lehetőséget is egyaránt nyújtanak, olyan módon zárva le az utazást, ami egyszerre kielégítő és a homályos jövőbe mutató. Ez pedig csak azokra a szerzőkre jellemző, akik megértik, hogy a legjobb befejezéseknél nem mindent kell nyilvánvalóvá tenni és mindent elvarrni – hagynak bennünk némi feszültséggel levezethető gondolkodni valót.
Ha az Ascension-t a Paradise Lost kiterjedt zenei katalógusának kontextusában nézzük, inkább természetes fejlődésnek, mint drámai megérkezésnek tűnik. A zenekar egyértelműen tanult karrierje minden szakaszából, beépítették az egyes korszakok legjobb elemeit, miközben elkerülték azokat a buktatókat, amelyek a kevésbé sikeres alkotásaikat jellemezték. Érett anélkül, hogy nehézkes lenne, nehézkes mégis anélkül, hogy esztelenül brutális lenne, és érzelmes anélkül, hogy érzelgős lenne.
Az album spirituális témáinak feltárása őszintének és elgondolkodtatónak érződik, ezek olyan dalok, amelyek nagy kérdésekkel foglalkoznak anélkül, hogy könnyű válaszokat adnának rájuk, ami pontosan az, amit egy ilyen felelősségteljes zenekartól karrierjének ezen szakaszában elvárnánk.
A régi rajongók számára az Ascension olyan érzés lesz, mintha egy hosszú utazás után hazatérnének. Az újonnan érkezők számára kiváló bevezetést nyújt mindabba, ami különlegessé teszi a Paradise Lostot. Azoknak pedig, akik az út különböző szakaszaiban voltak társak, emlékeztetőül szolgál arra, hogy miért is szerettünk bele ebbe a zenébe.
Ha a tökéletes filmzenét keresed a közeledő őszi és téli hónapokhoz, vagy ha egyszerűen csak szeretnéd hallani, hogyan szólnak a szakma igazi mesterei, amikor a legjobb formájukat hozzák, az Ascension egyszerűen tökéletes, mivel egyszerre nehéz, gyönyörű és érzelmileg tépő.
Üdv újra köztünk, Paradise Lost! Hiányoztál már, nagyon!
10!!!!
A zenekar 2025. november 1-jén ismét Budapesten játszik a Messa és a Lacrimas Profundere társaságában a Dürer kertben.