Két egyenértékű zenekar koncertjét élvezni egy este alatt egy egységnyi pénzért, mindig jó bulinak tűnik, főleg, ha az ember mind a kettőnek rajongója. De még akkor is így van, ha valamelyikért nincs is annyira oda, de azért még belefér a hallgatható kategóriába, s ha ez még meg van spékelve egy igen jó előzenekarral, akkor már nincs is miről beszélni. Ezért aztán március 5-én este kalózok és királyok lepték el a Barba Negrát, így adva vizuális látszatot rajongásuk „tárgyának”, nevezetesen a Warkings és a Visions of Atlantis együtteseknek. A Napalm Records rendesen odatette magát, s szépen felépítette a promójukat nem szokványosan egy közös dallal is, Pirates & Kings címmel, no meg gyönyörű plakátokkal, hogy még jobban bevonzzák a közönséget. A fantasztikus beharangozás ellenére szerény kis hazánkban így is sajnos csak a Barba Blue Stage csarnokát tudták megtölteni a fanatikusok, ami mindig egy kis szomorúságot okoz, látva külföldön a nagyobb teltházas helyeket. De ettől eltekintve a Blue Stage is remek látványt nyújtott úgy fél 7 tájban érkezésemkor, hiszen már akkor is alig látszódott szabad terület. Egy kis ideg szemeztem a koncertre készült pólókkal a merch-nél, mert a közös dal borítója igencsak tetszik, de aztán inkább előre küzdöttem magam egy jó pozícióba, hogy minél közelebbről tudjam élvezni már az előzenekart is, mivel a germán Induction igencsak meggyőzött a február 6-i, harmadik albumukkal.
Az Induction zenekarban az az igazán figyelemfelkeltő „avatott szakértők” számára, hogy Kai Hansen (ex-Halloween, Gamma Ray) metal legenda fia, Tim Hansen erősíti a gitárosok sorát. A színpadon már elő volt készítve a Warkings hatalmas dobszerkója, így Markus Felbernek egy kis szerény hely jutott baloldalt, viszont nagyon kevés kellett neki, hogy azonnal az elején a közönséget megtapsoltassa. Ugyanis egy fantasztikus felvezető után Markus érkezett elsőnek, aki csak kétszer összeütötte a dobverőket, s a közönség máris hatalmas, ütemes tapsban tört ki. Ez is már megmutatta, hogy az Induction 2026-ban nem egy ismeretlen, feltörekvő együttes, hanem itthon is komolyabb rajongótábora akad. Gyakorlatilag majdnem egy full lemezbemutatót tartottak, hiszen az első öt szám a friss albumról érkezett, melyben a negyedik számnál Clémentine Delauney is csatlakozott a közönség nagy örömére, hogy a Strangers to Love-ot együtt énekelje el a fiúkkal. Viszont az előadás csúcspontja mégis az volt, hogy Hansen apuka megérkezett a hatodik számhoz, amit a közönség hatalmas ovációval és szeretettel fogadott. A következő számmal viszont már véget is ért a rövid kis programjuk, ami szerintem igen figyelemfelkeltő volt. Az új lemez számai élőben is remekül hatottak, s a közönség is fogékony volt rájuk, így valószínű, hogy legközelebb már nem előzenekarként láthatjuk viszont őket.
Dallista:
01. Beyond Horizons
02. Dark Temptation
03. Love Kills
04. Strangers to Love (with Clémentine Delauney)
05. Steel and Thunder
06. Gods of Steel (with Kai Hansen)
07. Queen of Light
Először a Warkings érkezett a két főzenekar közül, s nekem ők voltak azok, akik miatt főleg itt töltöttem az estémet. Két utolsó lemezüket már rongyosra hallgattam, és most volt lehetőségem arra, hogy élőben is láthassam őket, és ha nem is nekem hálálták meg ezt kifejezetten, de fergeteges műsort láthattam tőlük. A színpadon szépen fel volt építve a lovagkori image, bevonult egy szerzetes hatalmas kalapáccsal a kezével, amit 4-5-ször a földhöz verve beindította a show-t. A tagok egyesével való felvonulása után, a legutóbbi lemez legnagyobb slágerével (Genghis Khan) indítottak, amit a szerzetes által már felajzott közönség bitang módon fogadott. A második számnál érkezett Secil is, s pár számot kihagyva – amikor általában átöltözött –, gyakorlatilag végig énekelte a koncertet Georg-gal és a közönséggel. Mert nem kellett minket nógatniuk, már ennél a számnál is ment kórusban a „Maximus”. Viszont nem csak abból állt a koncert, hogy egy korrekt, fantasztikus zenélést előadjanak, hanem azonkívül bőven voltak látványelemek is. Például az ötödik szám előtt a színpad előterében és a dobok fölött tüzet gyújtott a szerzetes, ami remekül mutatott, főleg a doboknál. A következő szám elejénél ismét jött kedvenc szerzetesünk egy bazi nagy kerékbelsővel, amibe beleültettek egy zöld hajú lányt, s a szám alatt a közönség körbe adta a feje felett. A 8. szám előtt a közönség is bedobta magát és hangos pálinka, pálinka felkiáltással, kikövetelte annak elfogyasztását. A 10. szám kezdetekor (Fight) egy 9 éves kisfiú érkezett Overkill pólóban, kinek nagyon egyszerű feladata volt: meg kellett ítélnie, hogy a közönség elég hangosan skandálja-e a refrén egy részét, a We Will Fight-ot. Természetesen szívatott minket, nem lehetett azonnal elfogadni, jó párszor próbálkoznunk kellett ezzel. Tulajdonképpen ezidőtájt csúcson pörgött az előadás, de a 12. számnál egy laza mozdulattal betaszították a szakadékba. Ugyanis érkezett a Live Is Life (Opus cover), ami borzalmas volt. Nem csak én, többnyire mindenki szarul fogadta, mert elcsendesedett a nézőtér, s bambán bámultunk magunk elé. Ugyan a szám refrénje olyan, hogy lehet szépen tömegesen becsatlakozni, de most nem igazán volt ilyen próbálkozás, úgyhogy ezzel a számmal szerintem most az együttes nagy bakot lőtt. Ezután viszont felejtés gyanánt gyorsan próbáltak látványosan visszatérni, hogy megmozgassák a közönséget. Valahogy „becsempésződött” középre a kalapácsos ember, és egy hatalmas kör kialakítása után a feje fölött forgatva azt, irányította a körbe-körbe futó embereket. Ezután már csak a Sparta és a Gladiátor volt hátra, amikkel le is zárták ezt a remekbeszabott koncertet.
Dallista:
01. Genghis Khan
02. Maximus
03. Odin’s Sons
04. Armageddon
05. Hephaistos
06. Warriors
07. Morgana’s Incantation
08. Circle of Witches
09. Hangman’s Night
10. Fight
11. Kings of Ragnarök
12. Live is Life (Opus cover)
13. We Are the Fire
14. Sparta
15. Gladiator
A Visions of Atlantis bevallom töredelmesen nem tartozik a kedvenceim közé. Akárhányszor próbálkozok vele, valahogy mégsem fog meg. Pedig a stílust kedvelem, de csak isten a megmondhatója, hogy miért nem ragad meg nálam. Persze pár szám tetszik nagyon, de valahogy az együttes nem ad ki nekem egy kerek egészet. Ezért aztán még nem is láttam őket élőben, de ha már az előbb ilyen őszinte voltam, akkor a teljességhez az is hozzátartozik, hogy a koncert jó volt. Abszolút pozitív meglepetés volt számomra, hogy mennyivel élvezhetőbb voltak így a számok, mint otthon hallgatva. És nem az esetleges körítés vitt el, hanem tényleg sokkal tetszetősebbek voltak élőben. A színpadkép is pazar volt, egy kalózhajó fedélzetére kerültünk pillanatokon belül. Clémentine érkezett elsőnek és egyszemélyes hadseregként egyedül indította meg az előadást fantasztikus hangjával. A negyedik számként jött az igazán nagy kedvencem (Clocks) a pár számos listámból, de úgy vettem észre, hogy ez gyakorlatilag mindenkinek piszkosul bejön. Gyakorlatilag itt indult be igazán a közönség, ami meg lett fejelve a 6. számnál, a közös dal a Warkings-szel. Itt csúcsra járatták hangulatot, amit igazából sikerült is fenntartani végig. Ők egy kicsit kevesebbet foglalkoztak a közönség megmozgatásával, de a Pirates Will Return számnál kértek minket, hogy üljünk le a földre és evezzünk közösen. Na hát mondanom sem kell, hogy ez félig-meddig sikerült, hiszen a heringek módján összeszorult embertömeg nehezen talál helyet magának a földön. De azért középen sikerült, s eveztek is rendesen, úgyhogy megoldották helyettem is a feladatot. A ráadás első számánál tőlük is megkaptuk a középen körbeforgás utasítást, amit szintén elég magas szinten sikerült abszolválni. Utolsó számként érkezett az enyém és mindenki más következő nagy kedvence, a Melancholy Angel, ami után, igencsak édes szájízzel hagytam el a termet.
Dallista:
01. To Those Who Choose to Fight
02. The Land of the Free
03. Mercy
04. Clocks
05. Tonight I’m Alive
06. Pirates and Kings (with Warkings)
07. Legion of the Seas
08. Heroes of the Dawn
09. Hellfire
10. Underwater
11. Pirates Will Return
12. Armada
Ráadás:
13. Masters the Hurricane
14. Melancholy Angel
Ezen az estén is remekül szórakoztam, a kedvencebb zenekaraim hozták is az elvárásaimat, míg a Visions of Atlantis nagyon kellemes benyomást tett rám az élő előadásmódjukban. Az Induction szerintem még szép sikerek elé néz, míg a Warkings koncertje abszolút csúcs volt számomra, de a Live is Life-ot soha nem fogom megbocsátani nekik. Valószínűleg egyedülálló Visions koncertre nem fogok elmenni, de ha egy fesztiválon összefutunk, nem fogok elmenekülni.
S végezetül meg kell említenem a technikát és a technikusokat. Tökéletes munkát végzett mindenki, mert olyan dübörgő dobokat hallhattam, hogy rengett tőlük a padló, és olyan énekhangosítást, amit nem nyomott el semmi, és Clémentine hangja magasan törhetett az ég felé.
Fotó: Kónya Ferenc / ilovethewordphoto