Az izlandi Kaleo és honfitársuk, Június Meyvant a Live Nation jóvoltából hazánkba látogattak, és egy felejthetetlen hétfő előkarácsonyi hétfő estét varázsoltak azoknak, akik jelenlétükkel megtisztelték az eseménynek otthont adó MVM Dómot. Koncertbeszámolónk.
Van az a fajta dallamos rock és rockerfiú archetípus, ami már a ’60-as évek óta definiálja a műfajt – és legyen bármilyen uralkodó zenei divat éppen, ez a fajta muzsika (és muzsikus) mindig megtalálja a helyét az adott kor zenei kínálatában, a női szívekben és úgy általában hétköznapokban.
Legutóbb 2004-ben a Jet nevű ausztrál banda az Are You Gonne Be My Girl című dalával robbantott nagyot, amikor a pure rock’n’roll slágerüket egy Vodafone reklámzeneként terjesztették szét a nagyvilágban- és attól függetlenül, hogy abban az évben olyan R’n’B és hip-hop előadók uralták a slágerlistákat, mint Usher, Ludacris, vagy épp Alicia Keys, de bőrdzseki, csörgődob, és a háromakkordos blues/rock ütem akkor is mindenki fülébe bemászott.
A 2012-ben alakult Kaleo hasonló utat járt be: szépen építkeztek, és megtalálták a saját közönségüket, de a Giorgio Armani 2020-as parfümreklámjában szereplő Way Down We Go című daluk lett az első igazi áttörés, amelyet még az egyébként Beton Hofit vagy Azahriaht hallgató tinilányok is ismernek.
Az Armani és a Kaleo audiovizuális összeházasítása abszolút kézenfekvő volt: a divatmárka esszenciája a minimalizmusban gyökeredző elegancia, a zenekar pedig ugyanezt hozza zeneileg: letisztult, mély és egyszerűségében nagyszerűek a dalok és a hangszerelési megoldások.
Egészen direkt hasonlatként le lehet írni, hogy Kaleo a rock and roll Armanija, hiszen a fent említett minimalista és szuggesztív elegancia, a mély tartalom és zeneileg alátámasztott mondanivaló amit a stúdióverziók, vagy klipek adnak, az élőben is abszolút átjön.
De, kezdjük az elején:
Az estét az Isle of Tone kezdte, akikről igazából nagyon sok forrásanyagot nem nagyon lehet találni, de a rövidke produkciójuk már javában zajlott, amikor odaértünk a helyszínre, így annyit tudtam megállapítani velük kapcsolatban, hogy tisztes ős-rock and rollt játszanak.
A folytatásban aztán érkezett a Június Meyvant, aki egyrészt a Kaleóhoz hasonlóan izlandi, gyakorlatilag egyszemélyes produkció – bár az élő koncerten kiegészült egy másik gitárossal és egy billentyűssel a színpadon -de alapvetően szóló-projektről beszélünk.
Az autentikus viking image érző szívet takar, a srác gyakorlatilag erősen a gospel kultúrán alapuló melankolikus, döntő többségben akusztikus dalokat játszik – ez viszont nagyon bensőségesen és magas színvonalon teszi. Egyrészt , annyira magával ragadó maga a figura és a zenéje az utolsó dalánál (ami azért a jelenlevők számára nagyrészt ismeretlen volt) elérte azt hogy egy egész dóm énekeljen vele. Másrészt, számomra az úriember lett az év felfedezettje…és itt van az a pont, amit minden koncertbeszámoló és élőzenéről szóló cikknek hangsúlyoznia kell: kedves egybegyűltek, tessék mindig az előzenekar(okat) is figyelni, mert igazi kincsekre lelhet az ember, és illik támogatni a feltörekvőket.
Meyvant úr hangversenye után egy nagyjából fél órás hatás-és pisiszünet után a színpadon termett Kaleo, aki már az első taktusoknál elrabolta mindenki szívét a búgó hangjával és a fehér Gretch gitárjával, és ez az állapot nagyjából másfél óráig, az -egyébként nagyon jól megkomponált koncert végéig – így is maradt.
A koncert a legutóbbi kislemezes USA Today című dallal nyitott, majd szintén friss Lonely Cowboy című tétellel folytatódott.
Alapvetően ez egyfajta lemezbemutató volt, a koncert első felét főleg az utóbi évek lemez-és kislemez dalait tették ki. A koncert második felében persze jöttek a kihagyhatatlan slágerek, mint a Hot Blood vagy a már említett Way Down We Go, hogy aztán a legvégén a No Good/Rock N Roller párosára teljesen megőrüljön az egész közönség.
Jökull Júlíusson úgy játszik a hangjával és a közönséggel, ahogy akar: egyszerre akar az ember úszni a flowal, ugyanakkor már néha félelmetes szintű a karizma, amit áraszt magából.
Tökéletes bulit nyomtak, de rendesen megterhelő volt érzelmileg néhány ponton. Ezek a srácok nagyon el tudnak vinni magukkal, ha akarod, ha nem. Ez az a fajta zenei utazás, amit életem végén is a TOP 10 koncertként fogok emlegetni.
Elégedettség és döbbenet egyszerre: ez volt bennem az utolsó, gitárból kifacsart hangnál. Hirtelen azt se tudtam hogy kellene magamat érezni, de kifelé menet az MVM parkolóban zenélő utcazenész srác könnyedsége rendesen felüdülést jelentett egyfajta rövid afterpartyként.
Uh, neki külön köszönet innen is – meg persze Kaleóéknak is az életre szóló élményért.