A ’90-es évek fordulója környékén vitathatatlanul a Guns N Roses volt a világ legnagyobb rockzenekara, vagy ahogy Mick Wall írta a könyvében: az egész világ az ő western csizmáik előtt hevert.
Én ekkoriban voltam kis tini, és ekkor jött a rendszerváltással a nyugati kultúra ránk ömlése (szó szerint értendő). Akkoriban nem létezett olyan, hogy valaki nem ismeri a zenekart: nem egy generáció, hanem egy azokon átívelő jelenség lett a „Világ Legveszedelmesebb Zenekara”. A televíziók, rádiók folyamatosan játszották a dalokat, minden lakótelepi lakás gyerekszobájának alaptartozéka volt egy őket ábrázoló poszter, és minden suli-buliban le kellett mennie a November Rainnek vagy a Don’t Cry-nak egy lassúzás erejéig. Az ember akarva-akaratlanul GNR rajongó lett akkoriban. Ez persze engem is érintett: a fejkendő és kockás ing viselésén túl azt is elmondhatom magamról, hogy konkrétan Slash miatt fogtam a kezembe gitárt annak idején, és miattuk van annyira erős kötődésem a zenéhez a mai napig.
A ’90-es évek internet nélküli világában igyekeztem minden újságcikkhez, könyvhöz, információhoz hozzá jutni (ezek száma elég limitált volt, a bevezetőben említett Mick Wall könyv mellett egy-két képes kiadvány, és persze jó pár újságcikk volt a felső határ). Én azonban ezeket akkurátusan begyűjtöttem, és minden nagyképűség nélkül mondhatom, hogy az átlag rajongóhoz képest bennfentessé váltam: tudtam a tagok születési helyét, neveltetésének körülményeit, és a kedvenc italukat, sőt az általuk preferált drogokat is.
Az 1991-93 közt zajlott a Use Your Illusion turnéja volt a világ zenei életének talán legnagyobb durranása: a legtöbb pénz, legtöbb eladott jegy, legtöbb kábítószer, legtöbb hír-és álhír- satöbbi.
A turné Budapestet is érintette, én azonban fiatal korom és családunk anyagi helyzete miatt nem jutottam el az azóta kultikussá vált eseményre – ami nyilván nagy kár, hiszen egy ereje teljében lévő ikonikus zenekart láthattam volna akkor, ami a turné lezárása után gyors erodálódásnak indult. Duff még a turnézárás évében kiadott egy -egyébként remek – szólólemezt Believe In Me címmel, erről bővebben ITT lehet olvasni, Slash pedig részben az akkori felállással, részben néhány új taggal kibővülve tető alá hozta a Slash’S Snakepit nevű formációt, ami 1994-ben már ki is dobta debütáló lemezét. A GNR jövőjét illetően nagyon óvatosan nyilatkozott akkoriban mindenki – igazából a miérteket csak jóval később, a hivatalos önéletrajzok megjelenésekor lehetett összerakni – de utólag jól látszik, hogy akkoriban már minden tag szólóprojektekbe ölte az energiáit, a közös dalszerzés, vagy együtt létezés feltételei már rég megszűntek a zenekaron belül addigra.
1993-ban még kiadtak egy feldolgozáslemezt – kiadói nyomásra – The Spagetti Incident címmel és szállítottak egy dalt az év egyik sikerfilmjéhez, a Brad Pitt és Tom Cruise főszereplésével készült Interjú a vámpírral című alkotáshoz – ennek is egyetlen szépséghibája volt: hogy nem saját nóta, hanem a The Rolling Stones Symphaty for the Devilje került átdolgozásra. Ez kétségtelenül egy, a filmhez remekül illeszkedő alkotás, a Kövek és a Rózsák pedig amúgy is nagy haverságban voltak, így kézen fekvő lett volna egy ilyen fajta tribute, de a hivatalos kiadványokról azonban eltűnt Gilby Clark ritmusgitáros neve, és feltűnt egy Paul Huge nevű fazon. Az egyszeri rajongó nyilván kapkodta a fejét, hogy most mi van, itt már azért lehetett sejteni, hogy a banda nem egységes…
Az 1995-98 közti évek azzal teltek, hogy csend van, időnként jött hír arról, hogy valamelyik tag itt-ott fellépett, vagy elvonón van, de hivatalos kiadvány, vagy új turné szóba sem került. 1998-ban Slash és Duff szűkszavúan közölte a nagyvilággal, hogy elhagyták a zenekar kötelékét. Az évek óta tartó várakozás, majd ez a sajtóhír mindenki számára egyértelművé tette, hogy a zenekarnak vége. A kis számú, ezt taglaló újságcikk egy nagyon csúnya válás képét festette fel, a korábbi tagok még csak beszélőviszonyban sem voltak egymással. Axl Rose azonban elkezdett információkat csepegtetni egy lehetséges új GNR lemezről, ez valamennyire életben tartotta a reményeket.
Nagy életjelnek számított, hogy az 1999-ben mozikba került End of The Day című Schwarzenegger film betétdalát ez az új felállású GNR szállította. Bevallom szintén, én amúgy nem vagyok egy nagy horror rajongó, de csak azért beültem erre a filmre annak idején, hogy hallhassam az új dalt. Azonban nem csak én, hanem az egész világ csalódott: maga a film az Osztrák Tölgy életművének talán leginkább B kategóriás darabja, a végére bigyesztett Oh My God című Axl Rose szerzemény pedig nem hogy engem, de senkit nem győzött meg arról, hogy az újjá szerveződő zenekar atombombát fog dobni a rock’n’roll állóvízbe. Innentől kezdve egy közel egy évtizedig tartó, bohózatba forduló fejezet következett, ami egy botrányoktól és alulteljesítéstől hangos kisebb világ-körüli turnét is magába foglalt, majd a szappanopera végén megjelent a rocktörténelem legvéleményesebb lemeze, a Chinese Democracy. Lássuk be, sem a CD dalai, sem az Axl által összeverbuvált koncertzenekar nem hozta a hozzá fűzött reményeket: Slash és Duff 2016-os visszatérése után azonban újra meglódult a szekér.
A zenekar nagyon szép nézőszámokat produkált, és bitang jó formát hozott – ez alól a főhős Axl jelentett kivételt, aki a késéseivel és egyéb sztárallűrjeivel együtt a hangját is elhagyta valahol. Az énekteljesítmény koncertről koncertre változott, de általában inkább a rossz és a ciki közti skálán helyezkedett el valahol. Bevallom, a fentiek tükrében én úgy voltam, hogy egy kappanhangú Axl Rosért és egy fél-eredeti felállású GNR-ért én nem fizetek egy petákot se, de úgy adódott, hogy a Universal Music Hungary jóvoltából nyertem egy jegyet, gondoltam, lesz ami lesz, elmegyek….
Nos, az év (tized?) legpozitívabb csalódásában volt részem. A Guns’ n Roses egy abszolút releváns produkció, 2023-ban. Egy több mint három órás monstre koncertet leadni ennyi idősen, ilyen zenei teljesítmény mellett: erre mindenki megemeli a cilinderét.
Axl a korlátaihoz és korához képest remekül énekelt. Voltak erősebb és gyengébb pillanatai, de sosem érte el a ciki tartományt. Megidézte a jellegzetes mozgásait, és színpadi futkározásait is, persze óvatosan, de nyilván egy 60 körüli palitól ez így is tiszteletre méltó. Aki pedig nem érti vagy értette, hogy ez a zenekar miért működött annyira a kezdetektől annak az egyik fontos adalék: Axl Rose mimikáját és gesztusait tekintve egy sátánian szuggesztív csávó, akitől a hideg futkos a hátadon akkor is, ha egy 200 fős klubban látod, és akkor is, ha egy 20.000 fős stadionban.
Slash az Slash, akármilyen formációban látja az ember. Mindig is egy gitárfenomén volt, de a drog-és alkohol problémákat maga mögött hagyva, nagyjából a Velvet Revolver időszakától kezdve többször lenyilatkozta, hogy újra felfedezte magának a gitározást és a zene nyelvét, rengeteget gyakorol, és felszabadultak a kreatív energiái. Nos, ennek a 20 évnyi újra gyakorlásnak láthattuk tegnap az esszenciáját: irgalmatlan gitárszólók, jammelések, rögtönzés, a régi szólók és díszítések újraértelmezése. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy Axl gyengébb pillanatait Slash tudta egyensúlyozni, olyannyira, hogy talán nem túlzás kijelenteni: ezt a showt jelenleg ő viszi a hátán (tegnap este legalábbis ő vitte). Duff mindig a legjobb arc, a legsokoldalúbb zenész, és a legalázatosabb rockandroll buddhista volt a csapatban. Zeneileg és emberileg is egy mély alapot biztosít minden társának, egy-két számban énekel is, megkapja a maga reflektorfényét, de nem akar több lenni, mint ami. Mondjuk miért akarsz bárminél több lenni, ha te vagy a kibaszott Guns ‘N Roses alapító basszusgitárosa?
Richard Fortus, a zenekar ritmusgitárosa lett az új kedvencem tegnap este: nyilván tisztában voltam vele, hogy egy magasan kvalifikált zenész, de azért mégiscsak egy Tesco gazdaságos Izzy Stradlin hasonmást láttam bele sokáig. És nyilván, minden szinten baromi nehéz feladat, hogy egy Izzy/Gilby párost kell helyettesítened úgy, hogy egy Slash kaliberű csávó áll melletted a színpadon. Fortus azonban nagyon ízlésesen oldja meg ezt a feladatot: ő sem akar több lenni, mint ami, de cserébe kap nagyon szép pillanatokat ahol az egyszerű kísérő zenész is megkapja a maga kis felvillanási lehetőségeit. Ez tegnap a Rocket Queen és a Knockin’ On Heavens Door közben történt meg – és ezzel meg is neveztem a tegnap este két csúcspontját. Óriási muzsikálás, gitárpárbajok, közönségéneklés, édesjóistenem….
A billentyűs szekció is remekül szerepelt, de ez nem nagy újdonság: Dizzy Reed már a UYI turné óta tagja a zenekarnak (apropó, tudtátok, hogy ő az az ember aki Axl Rose mellett leghosszabb ideig tudhatja magát Guns N Roses tagnak?) és mindig remekül hozta amit kellett, Melissa Reese pedig annyira cuki, hogy ha csak vizuál tuningnak lenne ott, akkor is oké lenne: de nem ezért van ott. A szintetizátoros dolgai mellett az ő vokálja az, amire Axl igen nagyban támaszkodik (persze az is gyanús, hogy volt/van egy HD rásegítés is….).
Frank Ferrer a dobos, aki nem tudom hogy mit edz vagy mit szed, de ezt lehozni 3 órában, az sporteljesítmény. Sokat gondolkodtam, hogy az eredeti felállás dobosai, Steven Adler és Matt Sorum miért nincsenek itt. Az nyilvánvaló hogy Adler drogos évei miatt nincs abban az állapotban, hogy egy ilyen formát nyújtson, de a tegnap este után még abban sem vagyok biztos, hogy az egyébként remek formában lévő Sorum le tudná ezt hozni. Ehhez fiatalság kell és energia. Ferrer úr, respekt.
A GNR tegnap egy igazi zenekarként jelent meg a Puskás Aréna színpadán és az életművük minden aspektusát megmutatták: az Appetite for Destruction és a Use Your Illusion és a Lies legjobb dalait, kikacsintás a zenekaron kívüli életmű darabokra – mint például a Velvet Revolver – egy csipetnyi kínai demokrácia, ikonikus és kevésbé ikonikus feldolgozások (mondjuk utóbbiak helyett lehetne egy két érdekességet beemelni a saját életművükből), és az új korszak közös dalai, az Absurd és a Hardskool egyaránt elhangzottak. (by the way, a pletykák szerint hamarosan jön egy új kislemez is). Külön piros pontot érdemel, hogy a Civil Warban kvázi mertek véleményt nyilvánítani az ukrajnai helyzet kapcsán: a rock ugyanis egy politikai műfaj is, ezt ma már sokszor elfelejtjük…
Egy szó mint száz: a Guns a zenitje után 30 évvel is egy világszínvonalú produkció, egy gigantikus rock and roll show, ami abszolút megállja a helyét a világ bármelyik stadion színpadán. Itt minden tag beleadott apait anyait,nem hakni buli, nem nyugdíj alap gyűjtés. Hiteles, süt az egész, profi, van benne kraft.
Én óriási szkepticizmussal tekintettem a Világ Legveszedelmesebb Zenekarának az újkori próbálkozásaira, de ez a buli visszaadta a hitemet egy gyermekkori kedvenc tekintetében. A tegnap este legnagyobb eredménye, hogy újra Guns ‘N Roses rajongó lettem. Köszi, hála long live rock and roll.
10/10, ami lehetne 11 is mert még a Coma is megszólalt élőben….
Utóirat: a Phill Cambell vezette bastards egy remek, öregvonalas hard rock produkcióval melegítette elő a színpadot, amelyben helye volt a saját szerzeményeknek és persze négy Motörhead feldolgozásnak is. A zenekar életművével érdemes megismerkedni, s külön respect azért, hogy olyan profik voltak, hogy egy kvázi ismeretlen életművel is be tudták indítani a közönséget.