A 2000-es évek fordulóján a rockzenét meghatározta a numetal/nugrunge zenekarok felbukkanása. Bár maga a stílus mára már a rétegzene kategóriába szorult vissza, a maga idejében mindenképp definiált egy zenei generációt ez az irányvonal. Ezért volt nagy ötlet a Drowing Pool, a P.O.D. és a Godsmack közös turnéra indítása. A triumvirátus Barbás koncertje nem csak egy sima buli volt, hanem egy bensőséges ünnep azoknak, akik kapcsolódni akartak és tudtak aznap este a zenészekkel. Koncertbeszámolónk.
Hajszálpontos kezdés, 19.00 és a dallasi olajmezőkről származó Drowing Pool azonnal a színpadon termett. Bár a csapat slágere egyértelműen a Bodies (például Monster Pie Party rockdiszkóiban is ezt szoktam játszani tőlük) , de a saját személyes kedvencem a debütáló lemez címadó dala, a Sinner. Nagy meglepetésemre ezzel be is kezdtek, úgyhogy alig három perccel a start után én azt mondtam, hogy köszi, ez kiváló volt, ezért jöttem, részemről rendben is vagyunk. A fent említett lemezüknél szinte mindenki azt mondta egyöntetűen, hogy ez lesz az újkori metálzene nagy robbanása. Aztán, a sikeres nyitány után alig egy évvel Dave Williams, a banda énekese el is hunyt. Itt persze nagy kérdés volt, hogy lesz e folytatás, vagy sem. Végül lett, C.J. Pierce gitáros viszi a hátán az ügyet, és változó felállásokkal ugyan, de a banda a mai napig működik -lemezeket jelentetnek meg és turnéznak. A Barba Negra színpadán alig harminc percet töltöttek, de az tömény és effektív volt. Főszerkesztő atyánk egy mondattal leírta az egész eseményt: Baszd meg, ha nekem valaki azt mondja 20 éve, hogy Budapesten fogjuk nézni a Drowing Poolt, amint épp Billy Idol feldolgozást játszik, kiröhögöm. Mert bizony, abba a szűk időkeretbe ez a szürreális cover is belefért….
Rövid szünet után jött a napfényes Kalifornia szülötte, a P.O.D. , akik az egész szerkesztőség által felmagasztalt lemezzel definiálta magát újra 2024-ben. Persze, nekem már az is elég, hogy anno megírták a Boom-ot, amivel el is kezdték a koncertet. Egy ekkora slágert én valahová a koncert közepére vagy a ráadásra datáltam volna, de a srácok ezzel az energiabombával érkeztek meg a világot jelentő deszkákra a festői Csepel szívében -és ezzel meg is alapozták az egész buli intenzitását. Az összes klasszikus sláger – Satelite, Youth of the Nation, Alive, -helyet kapott asetlistben, de az új lemez legnagyobb durranása, az Afraid to Die is elhnagzott, így mondhatjuk, hogy a rendelkezésre álló nagyjából 45 percben a srácok egy életmű koncertet nyomtak, iskolapélda szinten. Nekem egyedül ezzel a rengeteg füsttel és fehér fénnyel operáló színpadképpel volt bajom, ami kissé kontraproduktív volt, hiszen a zenekarból szinte semmit nem lehetett látni. Szerencsére Kónya Ferenc fotós kollégának jobb az objektívje, mint az én szemem 😀
Az est fő sztárja, a Godsmack a három nappal ezelőtt indult európai turné nyitónapján szivárogtatta ki a hírt, hogy Shannon Larkin dobos és Tony Rombola gitáros „nincsenek jelen az eseményen” és a turnét Will Hunt (Evanescence) valamint Sam Bam Koltun (Dorothy, Faster Pussycat) segítségével tolják le.Ez sokakat mellbe vágott, volt olyan ismerősöm aki vissza akarta váltani a jegyét, de olyan is, aki e miatt nem jött el végül az estére. Komolyan, a koncert előtti 1-2 napban több embert meg kellett nyugtatnom, hogy nyugi srácok, ezek profi zenészek, bármi is történt, le tudják hozni a bulit. SPOILER: lehozták.
A DP és P.O.D. által prezentált remek warm-up élmény és némi rajongói bizonytalanság ölelésében végül színpadon termett a Godsmack -pontosabban először Mix Master Mike a Beastie Boysból, a kivetítőn – ettől a new yorki kötődésű szívem azonnal megdobbant. Rock DJ a javából, köszi a tanítást mester (most, és mindörökké!).
Aztán megjelent a csapat és egy dörgedelmes nyitánnyal el is kezdték a show-t. Jómagam a 2002-es Skorpiókirály betétdal, az I Stand Alone klipje kapcsán találkoztam először a bandával. A zene egyértelműen nekem szólt, de ezen túl első tv-képernyős látásra kialakult bennem valamiféle szimpátia Sully Erna felé. Tegnap este aztán végre megtudtam, hogy miért… A Godsmack koncertje nem csak egyszerűen egy koncert, hanem egy nagybetűs show is egyben -ebben pedig kiemelt szerepe van a főhősnek. A setlist helyett érdemes egy kicsit elmerülni abban, hogy miért is írom ezt: egyrészt remek zenei gagek és közönséggel való folyamatos, releváns és humoros interakció jellemezte ezt a zenés-táncos összejövetelt. Voltak nagyon felszabadult éneklős-ugrálós pillanatok, de voltak emocionális és elgondolkodtató momentumok is – Erna pedig úgy rángatja a saját maga által teremtett érzelmi hullámvasútba a közönséget, ahogy akarja.
A zenekar minden időszakát megidézte, a legnagyobb slágerek mindegyike elhangzott a késő ’90-es évektől napjainkig. Nem maradt ki a Godsmack koncertek széria tartozéka, a dupla dobszerkós ritmus párbaj sem – és a végére a zongorát is betolták. Hogy minek az egy ilyen benzingőzös rockmuzsikához?
Egy komoly és emocionális megemlékezés következett a mentális betegségek szövődményeként elhunyt zenészekről: Chris Cornell, Chester Bennington, Kurt Cobain, Amy Whinehouse, Whitney Houston… a sort a végtelenségig lehetne sorolni. Itt, bevallom őszintén, majdnem sírtam (nem úgy, mint egy ribanc).
Sully saját alapítványa, a Scars Foundation pont azért jött létre, hogy a testileg-lelkileg sérült emberek állapotát javítsa.
De a „hegyi beszéd” nem állt meg itt: üzenem a gyerekeimnek számomra abszolút önazonos Godsmack tanítást, amely szerint a technológia egyre jobb és jobb, de az emberek által művel élőzenei koncert akkor sem helyettesíthető semmivel.
Az érzelmi mélyhullámból aztán egy két számos ráadás húzta ki a nézőket -ennek pedig a vége az lett, hogy egy teli koncert terem üvöltötte ,hogy „I Stand Alone” – a dal, amellyel megismertem a csapatot, és ami miatt több, mint 20 éve követem és rajongom őket. Mondhatnám, hogy Perfect Circle, de lehet túlságosan insider joke lenne…:D
Sully kapitánynak és legénységének, köszi az utazást, jó szelet a továbbiakban, bármerre menjen is a hajó!