New Yorkra mondhatod, hogy nem szereted, vagy nem érdekel, esetleg imdádhatod, rajonghatsz érte, de ez a város mindenképp a világ ütőere: ha a Nagy Almában történik valami – legyen az jó vagy rossz – azt a Föld nevű bolygón mindenhol, mindenki megérzi. NY-t akkor sem tudod kizárni az életedből, ha esetleg szeretnéd- mindegy, hogy Debrecenben, Esztergomban, vagy Timbuktuban laksz, akkor is hat az életedre.
A 9/11-nél globális gyász, vagy összeesküvés elméletet gyártás zajlott, a 2008-as világválságnál pedig mindenkinek elszállt a svájci frankos hitele. Csak, hogy két tényleg jelentős new yorki eseményt említsek….
In Medias Res: a közel két hetes túrából az egyik legmegindítóbb emlékem a Ground Zero meglátogatása. Két óriási gödör, ahol leomlottak a tornyok, emléktáblára vésett nevek… Az első, amit megláttam: XY és meg nem született gyermeke… Na, itt azért kezdtem megmenni… Aztán láttam az egyik bevésett betűbe egy beletűzött fehér rózsát, majd még egyet. Később egy srácot, aki az apja rendőrjelvényét odatűzte, imádkozott, sírt, majd elment. Kicsit később jött egy öregúr, XY Junior nevéhez odatűzött egy amerikai zászlót és egy tűzoltó alakulat jelvényét, kicsit elmélázott, majd elment. Halottak Napja egész évben, New York belvárosában. Mindenki gyászol, egy hozzátartozó irodai munkást, pilótát, vagy a mentésben odaveszett rendőröket és tűzoltókat… És ez az a epizód, amikor ott állva rájössz, hogy biztosan tudod, hol voltál akkor és ekkor kezdte el a világ a biztonságérzetét eltemetni.
De egy kicsit vidámabb, témába vágóbb és popkulturálisabb szempontból nézve: NY-ből jött a graffiti, a rap, ez a hardcore zene központja és rengeteg elektronikus zenei stílus székel errefelé és a streefood trend is innen indult világhódító útjára. Szóval, tök mindegy, hogy rappes vagy, vagy rockos, hogy a hot-dogot szereted, vagy a gyrost, biztos hogy fogyasztasz valami olyat, ami new yorki. Nekünk családilag régi vágyunk volt a USA keleti parti ékkövének meglátogatása, sok évnyi várakozás után pedig most végre összejött az álomutazás. Szubjektív beszámoló arról, hogy egy alföldi gyerek hogy látja a gigantikus metropoliszt.
A szubjektív fontos szó: egyrészt, a város maga akkora, hogy képtelenség bejárni, pedig mi több, mint 10 napot voltunk ott: ezért mondják, hogy New York okoz egy inverse homesicket: ha egyszer jártál ott, mindig visszavágysz majd. Ez egyrészt az ottani utánozhatatlan feelingnek, másrészt a határtalanság érzésnek köszönhető: bármennyit vagy ott, mindig lesz még egy lépcső felfelé, vagy lefelé, lesz egy ajtó, egy felhőkarcoló, egy kocsma, egy múzeum, egy falfirka, vagy egy emléktábla amit még nem láttál. Mi személy szerint nem láttuk Queenst (pedig Pókember hazáját illene megnézni), sem Harlemet, és azon belül a Jazz Múzeumot, Brooklyn levegőjébe pedig épp csak beleszagoltunk. Mindezt úgy, hogy mentünk átlag napi 25.000 lépést, és volt 52 két emeletes napunk is, csak a metró miatt… New York nem egy wellness, de minden lépés, minden talpgörcs, minden nehezebb lélegzetvétel megéri.
De mit láttunk? A festői Bronx (vállalhatóbb) részét, Manhatten jelentősebb szegmensét, és Brooklyn egy szeletét, például Coney Islandot, ami nekem speciel a favorit, és szól erről egy remek Fun Lovin’ Criminals dal is.
Megjegyzem, számos kedvenc zenészem/zenekarom new yorki, ők remek aláfestő muzsikát biztosítottak a nagy utazáshoz. Voltak dalok, amiknek a szövege most nyert értelmet, vagy ami most emelkedett ki az életműből.
Egy hosszúra nyúlt bevezetés után kezdjük az elején (vagy már a közepén?)
Az érkezésünk estéjén – 10 órás repülés, jetlag, és egy váratlan találkozás Anna Wintour divattervezővel – elég fáradtak voltunk, így csak a bronxi szállást foglaltuk el, és megnéztük a környéket. Persze volt bennünk félsz, hogy ez itt Bronx, para, de alapvetően ez még nem a legrosszabb rész volt, a Yankee Stadium 5 percre. A helyi kisbolt felé sétálva megláttam egy óriási graffitit, és a házak oldalán a tipikus amcsi külső tűzlépcsőket, és egyből belém vágott: úristen, ez itt a kibaszott New York, ezt néztem gyerekkoromban a videóklippekben és az akciófilmekben.
Ez az érzet aztán bőven kitartott, sőt fokozódott az ezt követő 10 napban, amit ott töltöttünk. Ebben nagy szerepe volt annak, hogy másnap a nyakunkba vettük Manhattant. A Grand Centrálon leszállva elájultunk, hogy a központi közlekedési csomópont mennyire szép, és mennyivel jobban néz ki, mint a filmeken… Itt egy vicces jelenet volt, amikor a feleségem azt mondta, hogy ott van a balkonon két cowboy kalapos sheriff, ők biztos hangulatfelelősök, akikkel lehet fotózkodni. Elindultam feléjük, rájöttem, hogy el vannak szeparálva, figyelik a tömeget, és amikor közel mentem a kordonjukhozhoz, az egyikőjük rám fordult, elég csúnya tekintettel és egy M4-es karabéllyal a kezében. Gyorsan feltartott kézzel visszaindultam és mondtam a kedvesemnek, hogy szerintem ők nem a túrista csalogató fiúk. A rendőri jelenlét érezhető és erős arrafelé, amúgy nagyon kedvesek és segítőkészek a NYPD tagok és ez a magamfajta embernek ad egy biztonságérzetet, de azért tényleg van rossz zsaru arcuk is…
Mindezek után kiléptünk a helyi Nagyállomásról, és az ajtón túl ránk szakadtak a felhőkarcolók…
Ez az a pont, amikor kisül az ember agya: soha nem látott magasságok, szirénahang, teljesen valószínűtlen fazonok az utcán, mindent átható fűszag, és lépten nyomon egy utcazenész, egy breaktánccsoport vagy például Missouriból osztálynyi gyerek sulis egyenruhában. Annyi itt az inger, a nap 24 órájában, hogy az idegrendszer egész egyszerűen túlterhelődik. Viszont, olyan adrenalinlöketet lehet kapni, hogy bármilyen fáradságot áthidal: akármi történik, még fel akarsz menni egy emeletre, még meg akarsz nézni valamit a következő utcában vagy negyedben. Így esett, hogy némi városnézés után rávettem a családot, hogy a Beastie Boys teret nézzük már meg, itt van a közelben. Na, ez volt egy Szabotázs a szeretteim ellen (haha): fél óra séta , csak oda, de lett belőle pár remek selfie, pár megindító pillanat, és egy Monster Pie Party bejelentkező videó. Ja, és közben láttuk ChineTown-t, ami közigazgatásilag még Manhattan, de nem az, amit a Sex és New Yorkban szoktál látni…
Gondolom, az egyértelmű, hogy a Beastie Boys a sok kedvencem közül, akik nagyon erős new yorki identitással bírtak, munkásságukban ezerféleképpen visszaköszön a város.
Mivel a família nálunk szereti a könyveket, megnéztük a New Yorki könyvtárat, ami önmagában felér egy több órás múzeumlátogatással. Innen indultunk a Time Squarere, de persze még el sem értünk odáig, szembe jött a helyi Hard Rock Café, azt meg ugye, minden városban meg kell nézni…
Itt realizálódott először az, hogy itt a 21 éves kor alatti alkoholfogasztást nagyon szigorúan veszik. A két tinédszer korú gyerekemet egyből kiszúrták, kérdezték mit szeretnénk. Mondtuk, hogy innánk egy kávét. A pincérhölgy láthatóan kétségbe volt esve, hogy mit csináljon két zsengével. Végül egy félreeső pultnál leülhettünk, kértünk két kávét, két kólát, és a Apa végig tudta fotózni gyorsan a helyi rock relikviákat. Maradjunk annyiban, hogy láttam már a londoni, a prágai, a brüsszeli, a római, a bécsi és a budapesti Hard Rockot, láttam számos híres zenész gitárját, dobverőjét, vagy fellépőruháját. De, sose láttam a Godsmack zenekar övét kirakva, meg eleve semmit tőlük, sehol, végre egy hely, ahol helyén kezelik a bandát, szerintem sokkal többet érdemelnének. Persze, mi írtunk róla korábban, ITT. (és nem ez volt ott a legérdekesebb dolog, de azért rendhagyó, lássuk be).
Innen kimenve aztán persze tényleg a lüktető város szíve, a sokat emlegetett és vágyott Time Square: itt minden villog, minden magas, és jön veled szembe a kamu buddhistától a ritmikus gimnasztika gyakorlatokat bemutató Mickey Egéren át az élethű Transformerig minden. Elsodor, bekap, kiköp, felemel, nincs még egy olyan hely a világon mint ez.
Persze a tér környéke is megér egy misét: Szent Patrik katedrális, random videójáték múzeum, látogatható tűzoltó állomás, és persze szuvenír boltok sora, bár, kávézó – és 5 Lids bolt járástávolságban, ami egy magamfajta baseball sapka mániás arcnak a mennyország…
A szállásra menet a metróban belefutottunk egy világszinten éneklő utcazenész hölgybe. Én mindig adok pénzt az utcazenészeknek, bárhol járok a világban, erre neveltem a gyerekeimet is. Nem tudom hány dolcsit adományoztunk így el a családi kasszából, de biztos vagyok benne, hogy minden cent megérte: itt minden donate, minden bárban adott tip táncórákra, énektanárokra, kellékekre megy el. Itt világszinten koncentráltan sok a művész, akik a megfelelő szintre jutva a világnak fognak rengeteget adni. Az egyik kedvenc helyi „nevezetességem” Sophia Urista, aki maga is sokat játszott ilyen formában.
Eszembe jutott, hogy Mester Tamás egyszer azt nyilatkozta, hogy amikor már itthon befutott zenész volt, és kiment szerencsét próbálni Amerikába, akkor mondta, hogy a reptér és a szálloda közt látott vagy öt olyan utcazenészt, aki jobb volt nála, és az egésztől elment a kedve. Na, ennek az urbánus legendának van alapja, de még világhíres arcok is fellépnek a Broadwayen: az egyik plakát például egy Boy George főszereplésével jegyzett musicalt hirdetett…
Szóval, kultúrsokk nap. Másnap a már említett 9/11 emlékmű, és a szintén már említett Beastie Boys kulthely látogatása, este pedig az utazás egyik (sokadik) fénypontja: New York Knicks versus Orlando Magic NBA mérközés a Madison Squere Gardenben. Mert, ha New York, akkor MSG, és egy kötelező sportesemény vagy koncert. Életre szóló élmény szintén, a sporton túl egy igazi show, ahol akkor is New York szurkoló leszel, ha amúgy nem voltál az. Mondjuk, a 4 deci Budweiser 16 dolcsiért, az azért szíven ütött, dehát ez a kapitalizmus őshazája, de volt nőnapi köszöntő (ott a Nők Hónapja volt ugyanis épp), celebkamera, pólólövöldözés, füstgép, és nagybetűs kosárlabda.
Itt kifelé a shopból akartam venni egy relikviát, de olyan tömeg volt, hogy azt mondtam, skippeljük. Viszont a parkolóban voltak szürkegazdaságból jövő arcok, akik egész jó hamisítványokat árultak olcsón. Vettem tőlük egy pólót és egy baseball sapit, 10-10 dolcsiért. Mivel New Yorkban nagy a szél (szinte mindig), ezért a sapkát 3 nap múlva elfújta a szél a fejemról a Brooklyn Bridgen… New York adta, New York elvette, RIP.
A következő nap az Intrepid anyahajót néztük meg. Hááájvéj tooo döööö déndzsör zóóóón, baby. Háromnegyed nap, dehát bejár az ember egy komplett anyahajót és a USS Growler tengeralattjárót. Közben sok szép repülő, helikopter, második világháborús, és hidegháborús multimédiás anyag, emléktárgy, meg veteránok, akik a hajón vagy a tengeralattjárón szolgáltak, és lehet tőlük kérdezni érdekes dolgokat…
Ha van csalódás New Yorkban, akkor ez is ide köthető: az űrrepüléssel foglalkozó tárlat zárva volt, pedig nagy bakancslistám lett volna ezt látni…
Este a hotelben aztán találkozás a hazai punk/hc/metál helyi nagykövetével, Gáborral, Fish! ajándékcsomag átadása. Ő egyébként tök jó arc, az út előtt és közben sokszor nyújtott local supportot dolgokban, úgyhogy: big up, peace, love, unity. Kövessétek a zenekar social media felületeit, és/vagy rajongói csoportját, hátha felbukkan valahol egy ikonikus város nevezetes pontján egy halas pamutba öltözött kint élő rajongó.
Újabb nap, séta a Hudson Yardon. Itt sok nevezetes épület van, illetve rengeteg legal graffiti. Innen aztán a Garden, a helyi piac, ahol a helyi művészeknek külön shopjuk van: egyedi ruhák, nyakláncok, karkötők, és híres emberek vagy nevezetességek festményei: ezt mind megveheted, ha van elég pénzed rá, hogy drága szuvenírt vigyél haza New Yorkból (nekünk nem volt, de jó látni, hogy az designer/artist réteg ennyire megbecsült és ennyi teret kap mindenhol).
Innen irány West Village, ami egyrészt egy sokkal kertvárosiasabb rész, másrészt ezen a fertályon ismerik a levest. Mert, az amerikai konyha ezt alapvetően nélkülözi, de mi magyarok szeretjük, úgyhogy három nap után ehettünk valami zöldséges húsos soupot. Minden pénzt megért nekünk akkor (pedig nem volt olcsó…).
Ééés, nem mellesleg megnéztük a híres -neves Friends házat, mert az is itt van. Tudtátok e, hogy A The Rembrands dal helyett a sorozat alkotói eredetileg az R.E.M. Shinny Happy People dalát szerették volna a sorozatba tenni? Ezzel a fanfact rész pipa, szívesen.
A szállodába menet megnéztük a közeli Yankees Stadiumot, ami a New Yorkiaknak olyan, mint a rómaiaknak a Colosseum. A szent nemzeti baseball helyi katedrálisa. Yankees cuccokat az is hord, akinek a sportágról fogalma sincs, ez a brand eggyé vált a várossal.
Lefekvés, majd felkelés és egy újabb meglepi. New York, a váratlan találkozások helyszíne: reggeli közben megláttam egy hosszú hajú srácot Sub Pop pólóban. Volt egy sejtésem, hogy nem a túrkálóbol vette a ruhadarabot, és hogy valami zenész arc lehet. Megszólítottam, beszédbe elegyedtünk. Mondtam neki, hogy nagy grunge fan vagyok, és hogy van Magyarországon egy tematikus magazin, a Grungery. Róla meg kiderült, hogy ő Jake, és a The Luka State dobosa. Bekövettük egymást, lett egy új kedvenc rockzenekarom (baromi jók, tényleg) és várható róluk külön írás, először magyar nyelven.
Az ezt követő napon aztán jött a ferry (nem a Vágási), vagyis a komp, a Szabadság-szobor, és Staten Island. Ez talán a legközhelyesebb NYC látványosság, de az óceáni hajókázás, a soha nem tapasztalt szélerősség, és maga a szabadság mementó óriási élmény, kötelező. Visszafelé menet aztán megfogtuk a bika tökét a Wall Streeten, hogy gazdagok legyünk, nézegettünk pár templomot és épületet, majd a naplementében átsétáltunk a Brooklyn Bridgen. Már sötétben értünk át, és a Dumbo alatt állva átnéztünk Manhattenre: ez az a látvány, amiért New Yorkba jössz. Az NY- mániás feleségem csak állt ott meghatottan, és mondta, hogy most a saját szemével látja, ami gimis korában a monitora háttérképe volt. Egész New York egy óriási flash, de ez az egyik olyan pillanat, amire örökre emlékezni fogok.
A következő reggel volt az, amikor már a család minden tagja erősen ki volt készülve fizikálisan a napi 20.000 + lépéstől és emeletezéstől, úgyhogy rekreációs sétabuszozás a városban, majd feliftezés a Rockefeller Palace tetejére. Na, ez az a hely, ahol a tériszonyod akkor is elöjön, ha nincs. Amikor azt hitted, hogy hű, de nagy ez a város, és megnézed a magasból, akkor érted csak meg igazán, hogy hol is vagy… Nagy levegő, és aztán indulás, de még egy kis korizás a Risk jegén, majd elmélázás egy helyi parkour produkción és egy dobshow-n, csak hogy ne legyen rövid a hazaút…
Március 13. A Central Park. Legálábbis egy része…ugyanis a park nagyobb, mint Monaco. Van itt 8 baseball pálya, futó pálya, bicikli pálya, mókusok, fák, hidak, és persze John Lennon emlékmű. Imagine all the people, Beatles tribute műsort játszó ázsiai hölgy (nem, nem Yoko Ono)…folyamatos megemlékezés a könnyűzene történetének egyik legnagyobb hatású zsenijéről.
Az American History of Natural Museum szintén egy kötelező elem, ha erre jár az ember, már csak a filmekben szereplő ikonikus dínó csontvázak miatt is.
A szállóra vezető út innen hosszú volt, de most először egy alternatív útvonalat választottunk: a D metróról a Yankee Stadion „rosszabbik” oldalán szálltunk ki, ráadásul sötétedés után, itt már azért ment egy olyan buli az utcákon, ahol volt pár hidegrázós arc/szituáció. Meg persze, baseball sztárok és más híres sportolók -például Muhammad Ali – falfestményei. És persze itt is elhangzott egy bluetooth hangszóróból az a dal, amit talán legtöbbször hallottunk a kirándulás alatt (ez amolyan himnusz arrafelé).
Az időjárás a következő napon nagyon tavaszias lett, így kimentünk Coney Islandra. Nincs még szezon, de az óceán part, a homok, az óriáskerekek közé én már láttam azt, hogy mekkora bulik mehetnek itt nyaranta. Hatalmas a hangulat, lábbal „megkóstoltuk” a vizet, de „fütyiösszemenős” volt a hőmérséklete. A tengeri akvárium viszont szuper élmény, én ilyet eddig csak amerikai filmekben láttam. (Nahát, hogy lehet ez?) Cápák, delfinek, fókák, pingvinek és rendkívül sok edukációs anyag a tenger élővilágáról.
Coney Island lett a kedvenc helyem NY-n belül.
A városba visszafelé aztán egy popkult kitérő, a GhostBusters Headquater meglátogatása: bevallom őszintén először elérzékenyültem, hogy gyerekkorom egyik kedvenc filmjének helyszínén járhatok, de aztán nagyon meglepődtem, amikor felgördült az ajtó, és kigurult rajta egy szirénázó tűzoltókocsi: mert, a GBH az tényleg egy működő Fire Station, még annak ellenére is, hogy az idén mozikba kerülő GhostBusters: Frozen Empire designjával van jelenleg díszítve az épület.
A következő napon beugrottunk egy magyar idegenvezető lány, Ági (vagyis New York Utazás) kocsijába, és elmentünk megnézni Washingtont. Fehér Ház, Capitolium, Lincoln -emlékmű -ahol egy családi fotó erejéig megidéztük a „meghalnál, ha egyszer elvinnél színházba?” mémet- majd vigaszdíjként megnéztük az itteni Space & Aircraft múzeumot. Közben a kedves vezetőnktől megtudtunk olyan érdekességeket, hogy Trump volt az első lakó a Whitehouse-ban, akinek nem volt háziállata, és hogy hány évig épült a világpolitikai szimbólum.
Persze közben láttunk tüntetést is az elnökök fehér börtöne előtt, és álltunk azon a helyen, ahol Forrest Gump azt mondta, hogy: ennyit tudok elmondani a kibaszott vietnámi háborúról. Örülök, hogy láthattam ezt is (a második világháborús emlékmű nagyon megindító), de már hiányoztak a felhőkarcolók -igen, New York addiktív.
Késő este hazaérkezés New Jersey felől – ahol egy helyi rockrádióban épp lement a város híres szülöttének, Bon Jovinak új dalpremierje…
Jól megérdemelt pihenés, majd másnap St. Patrick napi felvonulás – a reggeli első poszt, amit láttam ezzel kapcsolatban John Connor (nem, nem Terminátor), Dog Eat Dog énekestől származott. Ja, tényleg, ők is egy kedvenc zenekar, és szintén ide valósiak. Be is villant, hogy a Who’s the king klippjében ott ugráltak NYC utcáin, én meg tiniként szétflasheltem magam rajta…
A gyerekeink megunták a múzeumokat, de mi nem, úgyhogy kettéváltunk, és a feleségemmel elmentünk a Metropolitan Múzeumba. Mondtuk, hogy két óra és jövünk! Öt óra múlva ki is léptünk az épületből. A Metropolitanben ugyanis van egyiptomi, mezopotámiai, japán, olasz, cowboy, indián, sőt még külön hangszertárlat is, de ezek egyenként akkorák mint a debreceni Déri Múzeum…
Ezzel el is értünk a búcsúnaphoz. A megmaradó pár órában kimentünk még egyszer a Times Squarere, ahol épp a NYC Half Maraton zajlott, utcazenészek és futók mindenhol. Az utolsó dal, amit hallottam a Journey Don’t Stop Believenje volt: nincs ennél megfelelőbb kilépő dal egy ilyen utazáshoz, de van még egy utolsó adrenalinfröccs: Az Empire State Buliding.
A város talán leghíresebb épülete, ahonnan letekintve rájössz, hogy igaz az a már fentebb említett mondás, amely szerint ha egyszer jársz New Yorkban, akkor mindig #inversehomesick marad utána. Mindig visszavágysz ide, hiszen #unlimited. Sose tudod felfogni, sosem tudsz vele betelni, nincsenek határai, nincs vége.
Nagyon fontos volt látni, hogy a művészeket mennyire ismerik, szeretik, támogatják. Teljesen mindegy, hogy belsőépítészet, zene, tánc, vagy festészet: New Yorkban rád folyik a popkult a betonról és ez ad az egésznek egy semmi máshoz nem fogható feelinget.
Aki teheti, menjen el oda, de ne egyszer! Biztos vagyok benne hogy mi is visszatérünk még…