Egyre jobban szeretem a Frontiers Music-ot, s azon belül is a kiadó vezetőjét, Serafino Peruginót. Hogy miért is? Mert bátor, mert bevállalós, mert tökös! Miért mondom ezt? Mert be meri vállalni a nosztalgikusabb hangzásokat is, mint például a 80-as évek hard rock/heavy metal stílusa. Sőt, nem csak hogy bevállalja, hanem van, amikor konkrétan ő működik közre erőteljesen, hogy ilyen zenevilágú együttes létrejöjjön (Black Swan). Most is volt vér a pucájában, hogy egy olyan együttest pártfogoljon és adja ki a lemezét, akit gyakorlatilag a világon nem is ismernek, vagy inkább nem is ismertek.
Ugyanis a Mattador egy Puerto Ricói (Carolina) együttes, aki 1988 és 1995 között létezett, és igazából hírnévre nem igazán tett szert, s ismerettsége hazáján kívül többnyire Japánra és az amerikai kontinensre korlátozódott, s olyan együttesektől inspirálódtak, mint a Dokken vagy a Firehouse. Ezalatt a hét év alatt nem voltak őrülten tevékenyek, ugyanis a zenekarnak egy epikus albuma volt két kiadásban, mindkettő a Save Us From Ourselves (Ments meg minket önmagunktól) címet kapta könnyező szemmel a borítón. Az egyiket 1991-ben adták ki, a másikat 1994-ben. A két albumon ugyanazok a dalok és néhány különböző dal szerepelt, viszont a címadó nóta egy olyan lélekteli ballada komoly mondanivalóval, amely a mai világban talán még jobban kicsúcsosodik, mint valaha. Az együttes az angol dalokon kívül spanyol ajkú hangzásokat is készített, de ezek még kevésbé lettek ismertek, mint a többi.
2022-ben újraalakultak, s a jelenlegi felállásban az eredeti tagok Michael Villegas (ének), Carlos Benitez (dobok, vokál), Miguel „Tito” Rodriguez (gitár, hegedű) mellett az új tag Abraham Millett (basszusgitár, billentyűs hangszerek) szerepelnek, újraélesztve a korábbi kreatív tüzet, amely aztán művészi újjászületéssé lobbant. Visszatérésük felkeltette a Frontiers Music figyelmét, amely – mint a bevezetőben is említettem – a dallamos rock előadók soráról ismert. A kiadó égisze alatt elkészítették harmadik albumukat, ami gyakorlatilag a második, ha az első album két kiadását egynek vesszük. Viszont így, hogy ez a 3. számú kiadás lett, így a logójuk is tökéletes simul bele a visszatérés, megújulás látványába.
A srácok nagyon lelkesek az új albummal kapcsolatban, Carlos Benitez így nyilatkozott róla: „Jobban a zenére koncentráltunk ehhez az albumhoz. Az album társproducere és keverője Bob St. John volt, aki olyan zenekarokkal dolgozott együtt, mint a pld. Collective Soul, Dokken, Extreme, Duran Duran. A zenekarban újonc a basszusgitáros és multiinstrumentalista Abraham Millett, aki a Third Eye Blind és sok más zenekar tagjaként végzett munkából és turnéból származik” – tette hozzá. „A dob mellett én is producáltam az albumot, míg az eredeti énekes Mike Villegas énekel, a gitáron pedig az eredeti tag Miguel Rodriguez játszik. Az eredeti tagok együttesen részt vettek nagy hírű koncerteken/zenekarokban, nemzetközi művészekkel és világkörüli turnékon a zenekar szünetében, és mindezt a tapasztalatot és fejlődést hozzák a csoport kreatív folyamatába. Ezzel a felállással megtaláltuk a megfelelő egyensúlyt, ami inspirált minket ennek az új lemeznek az elkészítésére.
Úgy érezzük, hogy egy nagyszerű albummal rendelkezünk, tele lenyűgöző dalokkal, a nagy balladáktól és akusztikus kompozícióktól kezdve a rockhimnuszokig és még sok minden másig. Ez a zenekar fejlődése, és minden megvan benne. A produkció inkább a dolgok organikus oldalát mutatja, ha az album hangzásáról beszélünk. Nem akartuk, hogy úgy hangozzon, mint a mai más produkciók, és keményen dolgoztunk azon, hogy megtaláljuk a megfelelő egyensúlyt, hogy erőteljes és aktuális hangzású legyen, de mégis más, mint amit manapság standardnak tartanak; és elégedettek vagyunk az eredménnyel.”
És tényleg, mi hallgatók is elégedettek lehetünk az eredménnyel, hiszen a hangzás egyszerre modern és egyszerre nosztalgikus. A dob egyértelműen a régi klasszikus, kicsit üvegesebb hatást hozza, míg minden más már a modernitás jegyében született. Az egyensúly is megtalálható, hiszen nem húzhatunk rá az albumra bármilyen szélsőséges vagy egysíkú jelzőt, a számok kellően változatosak ahhoz, hogy mindegyiket külön-külön élvezhessük, miközben egy kerek egészet is alkotnak. Együtt egy egyedi hangzást alkotnak, amely a klasszikus rock dallamos érzékenységét ötvözi a hard rock árnyékával, egy csipetnyi progresszív beütéssel és modern hangzással. A Puerto Ricóban gyökerező és a világ színpadára készen álló Mattador visszatért – feszesebben, hangosabban és inspiráltabban, mint valaha. Így a Bob St. John által társproducelt és hangmérnökként jegyzett album egyben a zenekar és a Frontiers Music együttműködésének kezdetét is jelzi, amelynek célja, hogy zenéjüket a globális közönséghez eljuttassák.
Az Awake azonnal ébresztőt fúj a pörgős kezdéssel, ami után megmutatja, hogy nem csak az album tud egységes lenni a különböző számokkal, hanem egy számon belül is lehet egységet alkotni a különböző hangzásokkal és ütemekkel. Így a gyors és lassú keveredése zseniális kezdése az egész lemeznek.
A Black Water az első klippes dal a 12 számos korongról, ami egyben az első megírt nóta is a lemezről. Carloz Benitez felettébb lelkes volt a megjelenésekor: „Nagyon izgatottak vagyunk, hogy végre kiadhatjuk a régóta várt »Black Water« kislemezt az új albumunkról. Ez a dal fel fog lendíteni és fel fog pörgetni benneteket. Egy nagyon energikus, rockos szám nagyszerű előadásmóddal, hangos refrénekkel, és ez az első dal, amit erre az albumra írtunk… Szóval, ez egy különleges. Alig várom, hogy mindannyian erre a számra rohangáljatok!” Bizony nem egy elszállt nyilatkozat ez, hiszen tényleg nagyon jó ez a szám, amiben itt meg azt mutatják meg, hogy a nosztalgia és a modernitás mennyire tud megférni együtt egy dalban. A szám nagyon modernnek hat, miközben az időnként megjelenő daloló kórus a legszebb 80-as éveket idézi. A koncerteken simán meg is lehet a „rohangálás”, de a headbanger az tuti. 😀
Az Out for Blood egy remekbe szabott rock n’ roll nóta, ami azt ígéri, hogyha az előző szám még nem pörgetett fel igazán, na akkor ez tutira. A dob és a gitár remekül dolgozik együtt, ami egy dögös szólóban ki is csúcsosodik rendesen. Az ének is jobban kiemelkedik, még ha nem is „vérre menő”, de a szám egyes részein meghatározza a dinamikát.
A Say You’ll Stay az első lassabb szám a lemezen, melyben az ének viszi a pálmát mindenképp, s aminek a kiemelkedő pontja a háttérvokálként kiénekelt cím a remek hangzásával. A vokál a változatos énekkel és a végén megjelenő szólóval fantasztikus elegyet alkot, ami arra késztet minket, hogy dúdolás nélkül ne engedjük el ezt a nótát, és kimondjuk, igen maradunk!
A Levitate kezdése megint a nosztalgia jegyében telik el, ami után aztán rájövünk, hogy nem csak az eleje, az egész szám egy időutazás. Itt a dob és a hang van előtérben, ahol egy kis modernitás meg-meg jelenik a dob által, de a nosztalgikus hangulat végig megmarad főleg a kórus időnkénti „lebegése” által.
A Crawling úgy indul, hogy ha egyáltalán nem akarnánk nosztagiázni, akkor is rákényszerít minket, ugyanis akkora Led Zeppelin felütéssel nyit, hogy mindenképpen visszarepít minket az időben 1971-be. Gyakorlatilag az egész szám alatt felfedezhetjük a Black Dog hangzásvilágát, de ettől még nem csúszunk-mászunk kínunkban, mert remek emlékeket tár fel a kisagyunkban a nóta, és ebben a hangzásban is elég ütősnek hat.
A Some Kind of Crazy-nél is maradunk a múlt évszázadban, ahol a középtempós dal próbál elvarázsolni minket. Remek gitárakkordokkal van indítva, ami visszatér a szám közben is, miközben refrén van kiemelve teljes magányában, fokozva az őrületet, amit aztán egy remekbeszabott gitárszóló visz tovább.
A Falling Backwards-nál meg volt a hátraesés, ugyanis ez egy nagyon gyönyörű lassú nóta. Az unplugged jellegű számba később becsatlakozik a dob is, de az egész dal fantasztikusan könnyed hatású, remek énekkel megspékelve, ahol Michael időnként ki is ereszti hangját, kvázi megtörve a csendes folydogálást. Mindenképpen az egyik kedvenc az albumról.
Na aztán itt van rögtön egy másik. Ugyan a Portal csak zene, ének nélkül, de hihetetlen eltalált dallammal. Az alapritmus tökéletes, amit megcifráznak a fiúk különféle szólókkal és hangzással, ami átdob egy másik dimenzióba.
A Slow Down a címmel ellentétben egyáltalán nem lassít (na jó egy kicsit), ismét egy remek rock n’ roll nóta tárul elénk, tipikus amerikai stílusban előadva.
A Moksha és a No Way Out összecsúszik, míg az előbbi egy 52 másodperces gitártéma, addig az utóbbi egy középtempós, néha lassabb, néha gyorsabb szám, ahol könnyedén bánnak az ütemek mozgatásával és a becsempészett szólókkal. A móksa az indiai filozófiákban és vallásokban (például a hinduizmusban, a buddhizmusban és a dzsainizmusban) a megszabadulást és a megvilágosodást jelenti, amit gyakorlatilag összefontak a Nincs kiút számmal (véletlenül?).
Ha nem is világosodtunk meg teljesen, de annyiban igen, hogy felfedezhettünk egy igen kiváló együttest, aki a maga stílusában maradandót tud alkotni, és bizony van kiút az ismeretlenségből, mert most már a Frontiers bábáskodása alatt széles körű népszerűségre lehet szert tenni az egész világon is. Ez a könnyed hangzás – ami az egész lemezre kirejted –, mindent megmozgat az emberben. Felidézhet emlékeket, elmélázhat a jelenben, és nézhet a jövőbe is. Ha ez a lendület kitart Puerto Ricóban, akkor nem csak a rum, hanem a lemezek is jól fogyhatnak, és a következő albumok is szép siker elé nézhetnek, mert a fiúk értik a hard rock lényegét, amit a zeneszerszámok segítségével át is tudnak adni nekünk. Nagyon jó, hogy itt Európában is hallgathatunk ilyen ismeretlennek ható bandákat a tengeren túlról (mint a perui Mean Street is), akik megmelengetik azok szívét, akik abban a retro korszakban nőttek fel és szeretik a nosztalgia intézményét.
9/10