A világ változik! Ez nem egy újkeletű dolog, mert amióta létezik, azóta mozgásban van. Az univerzum folyamatosan tágul, itt a földön meg közben elképesztő fejlődés ment végbe. Korszakok jöttek-mentek, komplett fajok haltak ki, az ember meg kifejlődött és hihetetlen evolúción ment keresztül. A legújabb kor, amiben élünk, az emberi lét leggyorsabb virágzását mutatja, mint eddig bármikor is. Ép ésszel már szinte követhetetlen a technikai innováció, ami az élet minden területét érinti. Így aztán új mesterségek jönnek létre, míg régiek eltűnnek, bizonyos kultúrák és szokások a homályba vesznek, míg a helyükre mások lépnek. És akkor most jöhetne a nagy csavar, hogy azt mondjam, de a rock örök! Sajnos (vagy nem sajnos) nem, mert a változás a zeneipart is érinti. Alakulnak fiatal együttesek, akik annak rendje és módja szerint úttörők akarnak lenni, új stílusokat találnak ki vagy egy régebbit modernizálnak, hogy a zene magasabb szintre emelkedjen, s ezzel ellentétben természetesen a régebbi előadásmódok feledésbe merül(het)nek. De így működik a világ, a fiatal erő, lendület viszi tovább, míg az öregebbeknek inkább a hagyománymegőrző szerep juthat. Ezért aztán mindig szívmelengető dolog az, ha már egy kicsit elfeledett stílus egy-egy új együttes képében még hallható manapság.
Nagy örömömre hallható bizony, mert itt van a Black Swan, ami 2019-ben alakult a Frontiers Music bábáskodása alatt. Nem valami fiatal titánok alapították, akiket a reform hajtana, hanem „örökifjú fiatalemberek”, akikben a múlt még aktívan él és dolgozik, s pályafutásuk alatt már nagyon sok mindent elértek és letettek az asztalra. A szupercsapat tagjai Robin McAuley énekes (McAuley Schenker Group), Reb Beach gitáros (Winger, Whitesnake), Jeff Pilson basszusgitáros (Foreigner, The End Machine, ex-Dokken) és Matt Starr dobos (Ace Frehley, Mr. Big), akik régivágású 80-as évekbeli hard rock/heavy metal zenét játszanak remek gitár riffekkel, vagány énekkel és fülbemászó dallamokkal. Nagy hála és köszönet a kiadó vezetőjének Serafino Peruginonak, hogy az ő hathatós közreműködésével specifikusan létrejöhetett ez banda, és hogy ezt a lassan feledésbe merülő profi old school hangzást teljes mellszélességgel támogatja.
A csapat ki is tesz magáért, mert már a harmadik lemezükkel jelentkeznek Paralyzed címen, ami egyértelműen magasabb polcra került, mint az előző kettő. De a „srácok” is így gondolják, mert McAuley így nyilatkozott lelkesen: „Alig várom, hogy meghallgassátok az új lemezünket. Úgy érezzük, hogy ezzel egy új szintre emeltük a dalszerzésünket.” Az albumon található 11 nóta is azt bizonyítja, hogy lehet még manapság jól csinálni a klasszikus heavy metalt, csak olyan emberek kellenek hozzá, akik ebben nőttek fel, s minden idegvégződésük erre van rácsatolva. Robin hangja fantasztikusan illik ebbe a stílusba, keresve se találni nála tökéletesebbet, de a többiek is kitesznek magukért, mert a gitár és a dob is egyértelműen megidézi a korszakot.
A When The Cold Wind Blows remek felvezetővel nyit, hogy aztán berobbanjon egy klasszikus ritmusú metal nóta. A refrén dallama azonnal a füledbe mászik, s jó bogárként nem is akar kijönni onnan, míg Reb gitárszólója végigsikál a szám második harmadán. Ez a szám rögtön megadja az alaphangulatot, hogy még véletlenül se jusson eszedbe félretenni az albumot.
A Death Of Me egy piszok jól induló hard rock himnusz, fantasztikus gitárjátékkal az elején. Az alapdallam az énekkel együtt azonnal megfog, nem ereszt, s végigvezet a kiemelkedő refrénhez. A remek gitártéma itt sem marad el az utolsó etap előtt, ami remekül illeszkedik a fülbemászó dallamhoz.
A Different Kind Of Woman dobos-gitáros belépője után érkező ritmus megmutatja, hogy milyen is egy igazi régi vágású rock nóta profi előadásmódban. Az érdekes hanglejtésű refrén az elmaradhatatlan gitárral karba öltve remekül navigálja végig a nosztalgikus dallamot.
Az If I Was A King olyan basszus és gitárjátékkal nyit, hogy minden rajongó azonnal megnyalja a szája szélét. Az ének kiemelkedik a dalból, talán itt érezzük először azt az igazi 80-as évekbeli hanghatást, ami jellemzi az együttest. A szám fantasztikusan mozgatja a dallamokat, a szokásos gitárfutam után egy pillanatra belassul a csendesebb énekkel, hogy a végén az erőteljes zárórefrénnel elköszönhessünk a daltól.
A Shakedown az a nóta, amiről úgy gondolja az ember, mintha már hallotta volna valahol. Az egész hangzás és a refrén egyszerűsége annyira tipikus volt a régi korszakban, hogy az embernek azonnal deja vu érzése támad. Ha van szám a lemezen, amivel igazán a múltba lehet révedni, hát akkor ez biztosan az!
A The Fire And The Flame az isteni jelenlétet és a személyes küzdelmet jelképezi ebben a nagyszerű, pörgős zeneműben. Az alapének alatt kicsit belassult dal a kemény refrénen keresztül elvágtat egy újabb nagyszerű gitárhangzásig, hogy utána egy rövid kis szünetet tartva ismét tovaszáguldjon, míg láng ki nem alszik.
Az I’m Ready az egyetlen lassú szám a lemezen, érzéki gitárral az elején, hogy aztán Robin kicsit reszelősebb hanglejtéssel vigyen el a refrénig, amit aztán érdekes módon egy pici Def Leppardos beütéssel tálal elénk. A szám dallama elvarázsol és a gitárszóló a vége felé itt nagyon szárnyal, kiemelkedik a lassabb tempóból, hogy egy kicsit felkészüljünk a lemez slágerére.
A Paralyzed egyértelműen kiemelkedik az album síkjából, a gyors nótában Robin hangja viszi a pálmát, egyszerűen fantasztikus, ahogy itt énekel. Úgy gondolom ez a szám tökéletes! A gitársikolyok a dobbal kombinálva bedarálnak és gúzsba kötnek, s a muzsika végén bénult kacsaként tátott szájjal csak annyit tudsz hápogni: ezt még egyszer!
A Carry On az induló gitárreszeléssel és középtempójával mozgat meg minket, talán egy kicsit laposabb dallamvilággal. Az ének és a refrén egy kicsit egybeolvad, de a húrok, mint mindig, itt is kiemelkedőt alkotnak.
A Battered And Bruised a legérdekesebb szám a lemezen. A lassabb, gitárral tarkított akadozó tempó különleges hangzást ad, amit aztán a refrén megfejel és feldob a magasba. Ebben a részben hihetetlenül kiemelkedik Robin hangja, csak bámulunk, hogy a dalban nem erre hangzásra számítottunk.
A What The Future Holds egy picit szabadon futó hangszerjátékkal indul, amit a refrén ránt össze egységbe és teszi könnyen emészthetővé a nótát. Itt olyan, mintha Rebnek egy kicsit nagyobb szabadságot adtak volna, mert megbolondítva a dallamot, érdekes és élvezetes gitárjátékot produkál.
A Black Swan még nagyon messze van a bénultságtól, hiszen ezek a fickók élnek. Mit élnek! Szárnyalnak! Ritkán hallható manapság ennyire szédületesen megkomponált 80-as évekbeli hangzás. A lemez lenyűgöző és zseni, de hozzá kell tennem, hogy nem működik azonnal. Az egyszeri meghallgatás abszolút nem elégséges, mert a fülünket át kell állítani a modern hangzásból ebbe a nosztalgikus dallamvilágba és másodszorra-harmadszorra már észre lehet venni az értékeit. És ezek az értékek múltidéző gyöngyök, amelyek el vannak szórva minden egyes számban, és egy olyan kompakt egységet képeznek, ami 2026-ban igencsak megsüvegelendő. Ahogy a borítón is láthatjuk, ez az album a fekete hattyú felemelkedése!
9/10