Nekem addig tart a sztárság, ameddig a színpadon állok – Bodor Máté Interjú

Bodor Mátéval, az Alestorm gitárosával könnyű beszélgetni. Rengeteg története van, néha kissé önironikus, meglepően nyílt, és még a legegyszerűbb kérdésre adott válaszából is hirtelen lesz valami érdekes, szerethető és nagyon emberi.
A „nevet” és „mosolyog” megjegyzéseket pedig ezúttal nem írtam bele a szövegbe, hiszen szinte minden mondat végére odaírhattam volna valamelyiket. Legyen elég annyi, hogy sok volt belőlük. Nagyon sok. Aki hiányolja, nyugodtan képzelje oda szinte bárhová, hiszen végig ez történt.

Photo by Niek van de Vondevoort

Az lehet, hogy én láttalak téged valamikor 2008 környékén az Arlói-tónál zenélni?

Az egészen biztos, igen. Van, egy ilyen zenekar, hogy Mytra, velük léptem fel. Azt a fesztivált az ózdi Remorse-ék szervezték. Gitároztam már akkor is mindenhol.

Emlékszel, hogy milyen gitárod volt akkor?

Igen, egy fekete, OLP-gitár. Egy versenyen nyertem előtte egy-két évvel. Volt egy miskolci gitárpárbaj, és ott ez volt a főnyeremény. Sokáig használtam utána. Évekig. John Petrucci Music Man-jének a kópiája volt, de egyébként tök jó hangszer.

Meg jól is játszottál rajta.

Köszönöm. Nem emlékszem már, hogy mit. Sátoroztunk ott, Arlón. Szinte mindenki miskolci volt meg ugye a környékbeli zenekarok, játszottak. A Mytra zenekar instrumentális metált játszott, Ők barcikaiak és múcsonyiak voltak. Az akkori gitárosuk pedig a Remorse-ban is gitározott, aztán így játszottunk együtt. Ózd, Barcika, Miskolc

Nagyon fiatal voltál még akkor.

Hát igen, 18-19 valahogy így.

Annak idején te álltál a zsűri előtt, most pedig az “Új gitáros” szakmai zsűrijének tagjaként ülsz a másik oldalon. Felismered valamelyik jelentkezőben azt a srácot, aki te voltál akkor?

Nem, ez amúgy nehéz. Mindenkinek annyira más a háttere. Most azt mondom, hogy vannak még jobbak is, mint akkor, amikor én voltam gyerek. A mostani jelentkezők közül a top 1, aki nekem nagyon tetszik, de most még nem mondom el, hogy kicsoda, ő már most nagyon jól játszik. Tizenvalahány éves, és sokkal jobban játszik, mint én akkor, vagy bármikor. Érdekes, hogy ez a technikai tudás, mintha úgy fejlődne az új generációkban, hogy hatványozódik, nem is tudom, miből tanulnak, meg hogyan. Egyrészt másfajta zenét játszik, mint amit én játszottam akkor, meg biztos tök más háttérből. Nehéz lenne ilyenkor úgy nézni, hogy magamat látom bárkiben is, meg ilyen nagy szavakat használni, mert egyébként mindenkinek teljesen más útja van. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem jók, hanem csak máshogy csinálják, vagy máshogy közelítik meg a dolgokat. Teljesen más dolgok fontosak most már, szerintem, egy 18 évesnek, mint 20 éve egy 18 évesnek. Úgyhogy nehéz is úgy tekinteni rá, hogy hasonló az út, mert mindenkinek a saját útját kell megtalálni ebben.

Mennyit számít a személyiség egy gitárosnál? A technikán túl mennyire kell, hogy ő maga is benne legyen abban, ahogy játszik?

Természetesen nem csak a technika számít, meg az, hogy mit játszik, hanem az is, hogy ki van mögötte. Őket azért már régóta ismerjük, általában a fiatalokat is, úgyhogy nagyon nagy meglepetések nincsenek. De hát ennek pont ez a lényege: valahol ez is tehetséggondozás. Akiken itt látod, hogy már alakul valami, azokat pár év múlva meg lehet nézni, hogy hol tartanak. Valaki abbahagyja, valaki tovább csinálja. Szerintem nagyon sokat számít a személyiség, mert az ad karaktert annak, ahogy játszol. Az embernek van egy habitusa, egy hozzáállása, és azt építi bele abba, amit csinál. Ez a kreatív folyamat. Ezért fura olyan szemmel nézni azokat, akik feldolgozásokkal jönnek, vagy más gitárosok dalait játsszák, hogy ott hogyan pontozzak. Technikailag lehet, hogy nagyon jól eljátsszák, csak abból nem tudom megítélni, milyen a saját habitusuk, vagy kreatív szinten mit tudnak. Ott inkább azt tudom nézni, hogyan játsszák el az adott dolgokat, és kevésbé azt, hogy kreatívan mit tesznek hozzá. Ha valaki saját dalt ír, lehet, hogy technikailag nem olyan jó, de ha jó a dal, az sokkal fontosabb tud lenni. Nem mindegy, milyen szemszögből nézed, mert ez mégiscsak egy kreatív feladat, nem pedig sport, ahol csak a számok döntenek, és egyértelmű, hogy ki nyer. Ezért sem vagyok annyira híve ezeknek a versenyeknek. Lehet, hogy inkább máshogy kéne hívni.
A gitározás nem annyira objektív dolog, mindenkinek más tetszik, van, akinél érzelmi alapon is működik. Viszont annyira sokan és sokfélék vagyunk a zsűriben, hogy azért látszik: akik a legjobbak, azok mindenkitől a legmagasabb pontokat kapják. Elég egyértelműen kijön, hogy ki az, aki odavaló, és ki az, aki nem.

2009-ben Londonba készültél, és elég határozottan tudtad, hogy profi zenész akarsz lenni. Ugyanaz az ember vagy, és közben összejött, amit akartál, vagy nagyon máshogy gondolkodsz már?

Nem, ugyanaz vagyok. Már úgy értem, hogy azt csinálom, amit akkor elterveztem, ugyanúgy, ahogy elterveztem. Nem is volt nagyon más opció, nem kételkedtem. Tudod, volt egy ilyen hülye hozzáállásom, hogy ezt fafejűen csinálni kell, és akkor valamilyen módon útközben majd összejön. De ennek megvoltak a nehézségei, nyilván. Főleg az elején sosem mertem százszázalékosan kimondani, hogy én ezt fogom csinálni, mert azért mindig az volt, hogy legyen szakmám, vagy tanuljak valami mást. Mindig ezzel jöttek.
Az első négy-öt évben, amikor elkezdtem gitározni, még úgy volt, hogy ez csak egy hobbi, aztán valahogy egyre jobban ment. Amikor kikerültem Londonba, akkor is még az volt, hogy kipróbálok egy évet, aztán meglátjuk, hogyan tovább, mert azért ott elég nehéz volt fenntartani magam, és nagyon sokat kellett dolgoznom mellette.

Mit dolgoztál?

McDonald’sban dolgoztam. Három évig a pultnál árultam a hamburgereket, aztán meguntam az embereket és átmentem krumplit sütni. Ezt csináltam egyetem mellett, meg a zenekarozást. Így próbáltam menedzselni az életet. 2010 körül, amikor már egy éve kint voltam, megszületett egy szilárd elhatározás. Néztem, hogy ebből hogyan lehetne valamit összehozni, aztán reménykedtem, meg kerestem a lehetőségeket. Úgyhogy igazából 2010 után már fixen úgy volt, hogy zenélni szeretnék. 2012-től elkezdtem aktívan turnézni a Wisdommal, és akkor már egyértelmű döntés volt, hogy ezt fogom csinálni.

Photo by Busi Balint

A Tábor Fesztiválos összefoglalómban nálam te lettél a Tábor sztárja, nem is elsősorban azért, amit a színpadon csináltál, hanem, hogy utána még mennyi ideig ott mosolyogtál az emberekkel, hogy kimentél a backstage-ből és ott pacsiztál, fotózkodtál a csillogó szemű rajongóiddal. Miközben az látszott rajtad, hogy ez neked is öröm.

Igen, magyar koncertek után mindig kimegyek, máshol nem annyira. Annyian jöttek már a koncertjeinkre, hogy sok embert már ismerek közülük. Ha nem is tudok sokáig lógni velük, jó újra találkozni, látni, hogy megvannak, lelkesek. Ilyenkor addig ott vagyok, amíg mindenki nem csinált egy fotót. Van, hogy ez két-három óra, de akkor annyi. Az elején kicsit hektikus volt, nagyon sokan odajöttek. Érdekes, hogy ahogy te reagálsz, az vetődik vissza. Ha én is stresszes vagyok, akkor az emberek is kicsit beindulnak. Én például nem szeretem, ha utánam nyúlnak. Most kijött velem egy biztiőr, de aztán mondtam mindenkinek, hogy nyugi, mindenkivel csinálok képet, beszélek egy percet. Akkor mindenki megnyugodott, kivárta a sorát. Szóval lehet ezt kulturáltan csinálni.

Szerinted meg lehet ezt unni, hogy kimész a rajongók közé? Ki lehet ebben égni?

Szerintem ezt jól balanszírozom: máshol nem nagyon megyek ki, évente egyszer-kétszer viszont megcsinálom. Az énekesünk, Chris Bowes mindenhol kimegy, mert ő ezt fontosnak tartja. Nagyon ritkán hagyja ki, inkább csak akkor, ha beteg. Most is kint volt a Tábor fesztiválon, az egyik oldalon ő, a másikon én. Nem tudtam, hol van, aztán amikor visszajött, nálam még mindig álltak sorba. Mondtam is, hogy vicces, ez az egyetlen hely, ahol többen jönnek oda hozzám, mint hozzá. Persze attól is függ, hol vagyunk. Japánban például nagyon kulturáltak az emberek, ott különleges élmény kimenni. Beállnak egy sorba, csendben kivárják, aztán amikor odaérnek, tök lelkesen fotóznak és vigyorognak. Dél-Amerikában viszont volt, hogy rángattak, téptek, mintha egy tárgy lennék, azt inkább hanyagolom.

Hol van szerinted az a határ, ameddig valaki még csak a saját energiáját védi, és honnantól veszíti el egyszerűen a kapcsolatot azokkal az emberekkel, akik rajonganak érte?

Nekem addig tart a sztárság, ameddig a színpadon állok. Azt a 90 percet lenyomom, utána már nem feltétlenül úgy megyek ki, hogy én vagyok a zenész, hanem csak jó dumálni az emberekkel. Ha nincs kedvem kimenni, akkor nem megyek. Az a 90 perc volt, amire engem akartak látni. Turnén általában már 15 perc múlva a buszon ülök, onnantól magánember vagyok. Lezuhanyzom, vacsorázom, filmezek, vagy beülnek mellém a többiek. Ha nem, akkor lefekszem, olvasok. Nyilván egy nagy fesztiválon meg tud hatni, hogy hú, de király, mennyi ember, aztán megy tovább az élet. Szerintem akkor van baj, ha nagyon azonosulsz ezzel a szereppel, és mindennap elhiszed, hogy nagy sztár vagy. Abból nehezen tudsz kilépni, és nehezebb kapcsolódni az emberekhez. Pedig ha bárkivel leülsz tíz-húsz percre beszélgetni, kiderülhet, hogy érdekes, jó sztorijai vannak. Szerintem így kell kezelni mindenkit, emberileg, normálisan. Most például idefelé egy sráccal álltam a lámpánál. Láttam, hogy zenét hallgat, és tap dance-elt a lábával. Gondolom, ezzel foglalkozhatott. Ez is érdekes, mert azt is rengeteget kell gyakorolni, és megint tudatosul benned, hogy mindenki csinál valamit, jó valamiben. Jó, vannak unalmas emberek, de ha egy kicsit nyitottabban állsz hozzá, rájössz, hogy azért a különbségek nem olyan nagyok az emberek között. Én gitározok, de máshoz amúgy nem nagyon értek.

De a gitározást legalább veszett jól csinálod.

Hát, attól függ, mert most mindennap gyakorlok, és mindig azt érzem, hogy még nem az igazi. Nagyon sokáig kell valamit ismételni ahhoz, hogy tényleg jó legyen. Ez egy ilyen folyamat. Huszonöt éve ugyanazt ismételgetem, ugyanazt játszom, és most már el tudom adni jól, de nem mindig. Ha leülök reggel, ma is eljátszottam kétszer a szólócuccaimat, mert készülök a Budapest Guitar Show-ra. Még mindig vannak benne rontások. Ez egy örökké tartó folyamat, sose lesz tökéletes valójában. Ez ugyanúgy meló, amit bele kell rakni, mint bármi másba. Csodálom az olyan haverjaimat, akik klímát szerelnek, meg villanyt, meg bármit meg tudnak csinálni, nekem meg mindig telefonálnom kell, hogy segítsenek már, mert ezekhez meg én nem értek.

Nem vagy Te túl kritikus magaddal?

Ja, de nagyon. Ha csak magamnak játszom otthon, és észreveszem, hogy valami nem jó, az nekem már elég. Nyilván ez egy folyamat, ezzel fejlődöm, csak kicsit türelmesebbnek kell lennem. Ez máshol is kijön az életemben. Járok asztaliteniszezni, már három éve csinálom. Pont ma lesz az első versenyem, úgyhogy kicsit izgulok, fejben már ott vagyok. Ez is hasonló a gitárhoz: nagyon sokat kell ismételni valamit ahhoz, hogy sikerüljön, és akkor sem fog mindig. Én meg nem annak örülök, hogy az első sikerült, hanem már azon agyalok, hogy a másodikat miért rontottam el. Az edzőm is mindig mondja, hogy örülni kell annak, ami sikerült, én viszont már a következőt nézem. Nálam mindig ez van: mi a következő, hogyan lehetne jobb. Néha kicsit elsietem a dolgokat, ezt meg kell tanulnom kezelni. Mert ha görcsösen csinálsz bármit, akár a hangszeren, akár a sportban, az sosem jó. Inkább lazábban kell élni az életet.

Azt mondod, lazábban kell élni, közben viszont maximalista vagy. Hogy fér meg nálad a kettő egymás mellett?

Igen, tényleg nem veszem lazán a dolgokat egyáltalán. Tehát kritikus vagyok, de szerintem az kell is, mert hogy jutsz el oda, hogy jó dolgokat csinálj, hogy ha nem vagy kritikus magaddal szemben? Csak próbálom lazábban már, nem olyan görcsösen. Ez fontos.

A Tábor sztárja címhez az is hozzájárult, hogy úgy tűnt, neked nem volt elég a saját koncerted. Beugrottál az AWS-hez, másnap pedig a Tankcsapdához is. Kívülről úgy nézett ki, hogy Te ezt is rettenetesen élvezed. Jól láttam?

Az jó volt. A Tankcsapda meg volt beszélve előre. Az már más szitu volt, mert ott le volt dumálva, meg ott voltam a beállásnál. Az AWS teljesen más volt. Beszéltünk valamit, hogy lehet, hogy majd gitározom egy dalban, amit szoktunk együtt játszani, aztán végül ennyiben maradt, nem lett megbeszélve. Csak álltam a színpad szélén, és Soma, a basszusgitáros egyszer csak a nyakamba akasztotta a hangszert, hogy akkor menjek. Úgyhogy ott tényleg az utolsó pillanatban, random felmentem, és valahogy eljátszottam. De volt is egy része, amit nem tudtam, mert ahol én szoktam szólózni, ott nem tudom, mi az alap. Úgyhogy csak tartottam a gitárt Somának, és ő játszotta. Dani, a Kökényesi Dani meg már megtanulta a szólómat, és ő játszotta azt, amit én szoktam. Úgyhogy ez igy nagyon jó volt.

Sokszor játszottál velük színpadon?

Persze, sokszor. A Budapest Parkban is kétszer. Még régen a Barba Negrában. Az Örs emlékesten. Meg van egy videó a Budapest Parkból, még Örsel 2019-ből, mikor először játszottak a Parkban, amikor hazajöttek a Eurovisio -ról. Akkor játszottam velük először. Egy ilyen közös dolog volt mindig. Úgyhogy most így kicsit másképp, más hangszeren, de valahogy mégis ott voltam. Nekem nagyon tetszett.

Eljöhet vajon valamikor egy pont egy technikailag ennyire jó gitárosnál, amikor már egyáltalán nem érdekli, hogy megmutassa, mennyire tud gitározni, csak játszik?

Szerintem nincs ilyen pont, mert mindig lehet tanulni valamit. De van ebben egy belső harc: amikor sokat koncertezem, utána szeretek egy kicsit nem foglalkozni vele, viszont ha két-három hét kimarad, már érzem, hogy esik szét az egész, és az is frusztráló. Most próbálok mindennap időt szánni a gyakorlásra. A sporttal együtt ez ad egy struktúrát a napnak. Persze turnén is mindennap játszom, de ugyanazt a másfél órás szettet. Attól fejlődhet a ritmusérzék, összecsiszolódik a zenekar, de gitárosként nem feltétlenül fejlődöm.
Szerintem a Covid alatt játszottam a legjobban, amikor nem voltak koncertek. Mindennap gyakoroltam, szólólemezt írtam, új dolgokat tanultam. Sokszor kinéztem valamit, ami tetszett, megtanultam, aztán csináltam belőle egy videót. Ez jó motiváció volt. Aztán visszamentem turnézni, és bár fizikailag sokat gitározom, valójában nem gyakorlok, csak eljátszom a dolgokat.

Photo by Busi Balint

Az Alestorm kívülről nézve egy elképesztően szórakoztató, sokszor szándékosan abszurd zenekar, kalózok, gumikacsák, hülyéskedés, közben ahhoz, hogy egy ekkora produkció estéről estére működjön, nyilván nagyon komoly szakmai munka van mögötte. Mennyire fér meg nálatok ez a kettő? A háttérben mennyire vagytok más zenekar, mint amit a közönség a színpadon lát?

Ja, ja, ja. Hát részben igaz, de amúgy meg kitalált koncepció azért az egész, ami alapján működik, picit ez a cél is, hogy ilyen kaotikus legyen kívülről, de azért nálunk minden full rendszerben van, még azt is megbeszéljük, hogy akkor aznap éppen hány kacsa megy ki a közönségbe, meg ezeket mind fel kell mérni, tehát, azért ennek sok háttérmunkája van, sokan dolgoznak ezzel, hogy ez így tudjon menni, és nem csak a zenekar, hanem a stáb, meg a szervezők, mindenki, úgyhogy bonyolultabb, mint amilyennek tűnik kívülről. Néha kicsit az is a baj, hogy félreértik sokan, hogy ez egy ilyen kaotikus banda, de amúgy meg szigorú rendszer van, csak lehet, hogy kívülről nem látszik.

Azt nehéz eldönteni, hogy mi az, ami spontán jön, és mi az, ami például meg van beszélve, hogy ezek a színpadi bohóckodások.

Minden ugyanaz, mindennap kb. Ez is ilyen fura, mert nem úgy lett megbeszélve, hogy akkor ez less koreográfia szinten, és akkor itt most így csináljuk, hanem az évek alatt kialakulnak bizonyos dolgok, mozdulatok, meg mozdulatsorok, amik abban az adott dalban mindig ugyanazok, de kicsit ez ad egy komfortérzetet is, hogy tudod pontosan, hogy nagyon váratlan dolgok nem történnek. Soha nem volt az, hogy megbeszélhetünk, hogy te itt ezt csináld, te ott azt csináld, hanem csak így van, ez magától, igazából spontán alakult, de most már így csináljuk. Ez akkor fura, amikor olyat játszunk, amit még nem játszottunk előtte, ott még nincs ez, akkor érződik, hogy mindenki kicsit le van fagyva, hogy hova menjek, mit csináljak. Nyilván meg vannak azért a szabályok, de ezek íratlan szabályok, hogy ha szólózok, akkor felmegyek az emelvényre, aztán lejövök, vagy ha van kifutó cucc, akkor oda kimegyünk együtt, meg az olyan a lyukakat betölteni, hogy ha valaki eljön valahonnan, akkor oda bemész. Tehát, ezek ilyen színpad stratégiai dolgok, amikről én mindig figyelek. Ha meg a közönségben történik valami, akkor arra spontán reagálunk. Nyilván van egy ilyen része, amit nem tudunk minden esetben előre, Vannak néha furcsa és váratlan szituk, de egyébként az a jó, amikor van egy turné, húsz koncert, és akkor ugyanúgy lemegy mindegyik.

A koncert előtti napokban feltűnően megszaporodtak a Fesztivál területén a gumikacsák és a gumikacsás ruhába öltözött emberek, ez már mondhatjuk, hogy jelenséggé vált?

Tök érdekes, hogy így kialakult ez is, én nem tudtam, hogy a fesztivál erre ennyire ráállt, hogy ekkora kacsás őrületben vannak, ezt mi elkezdtük poénból, de ez sem egy tudatos koncepció, hanem valahogy kialakult, és ez lett az egésznek így a jele. Úgyhogy végül simán ezekkel a gumikacsákkal mászkál mindenki.

Te láttad, hogy volt direkt gumikacsás tetoválás?

Nem láttam, de varratták is magukra a gumikacsát az emberek?

Igen, sorban álltak sokan. Rajtad nincs?

Nem, nem, nem. Azért annyira nem vagyok belefolyva ebben a kacsa dologba, de örülök, hogy másoknak bejön.

Viszont nincs rajtad sok tetoválás.

Hát ez a kettő van. Csak ki akartam próbálni, de annyira nem pörögtem rá, amit mindenki mond, hogy ha majd egy lesz, akkor utána sose hagyod abba, de végülis meg volt egy, és fájt is, meg nem akartam többet. Ez egy krokodil, de nem volt különösebb jelentősége. A másik pedig egy szörföző koala. Volt egy utam, amikor először mentem egyben körbe a világon. Budapestről indultam, Los Angelesben a haverommal szörföztünk, és ott sikerült először felállnom a deszkára. Onnan mentem Ausztráliába, ahol végre egy koalával is fotózkodhattam, a kezemben tartottam. Már másodszor jártam ott, mire összejött. Aztán úgy jöttem haza, hogy tettem egy teljes kört a világ körül. Arra gondoltam, legyen egy szörföző koala, mert az összefoglalja ezt az egy hónapot. Több tetoválást viszont már nem nagyon akarok, mert sok vele a macera. Szeretek edzeni, szaunázni, fürdőzni, utána meg egy ideig várni kell ezekkel, amíg meggyógyul. Azt hiszem, több már nem lesz.

Az elején kérdeztem, hogy emlékszel-e milyen volt a gitárod azon az arlói koncerten. Azzal kezdted, hogy fekete. A mostani gitárod színe saját ötlet, vagy a zenekar profiljához választottad?

A zenekar profiljához gondoltam, hogy ez jó lenne. Már hat éve megvolt az előző egyénileg készített, kézzel készült hangszerem, és most volt egy jó alkalom, mert tényleg van egy koncepció, amiben maradunk, ez a zöldes vonal. Megkerestem a céget, hogy lehetne-e egy ilyet csinálni, és mondták, hogy persze. Kilenc hónap alatt készült el ez a zöld hangszer, Los Angelesben rakták össze kézzel, a Custom Shopban. Ezeket csak az artistoknak csinálják, tehát ezt nem lehet megvenni, és nekem sem kell érte fizetnem, ez ilyenkor egy ajándék a cégtől. Tök jó, hogy megcsinálták, most ez a fő hangszerem. A csillámos dolgot azért szerettem volna, hogy ne csak sima zöld legyen, hanem legyen még kirívóbb. Remélem, sikerült, mert soha nem látom, hogy milyen a színpadon, hogy milyen, amikor tényleg rácsillan a fény, mert ez a fotókon, de még a videókon sem jön át. Annyira megnézném egyszer a saját koncertünket.

Photo by Niek van de Vondevoort

Láttam és hidd el csodaszép és igazán feltűnő jelenség. Van ennek a színnek valami színkódja?

Mondtak valamit, de nem tudom. Eredetileg más színt akartam, de az Steve Vai színe, és le van védve, úgyhogy ez egy kicsit sötétebb lett. A csillámozástól még különlegesebb, ráadásul ilyet korábban nem is csináltak. Annyira friss volt, hogy amikor megkaptam, még a kezem is csillámos lett tőle.

Azt hittem, a színkóddal mentél cipőt venni, mert az is pont olyan zöld.

Tudod, meddig járkáltam, mire találtam egy teljesen zöld cipőt? Azzal jobban megszenvedtem, mint a gitárral, mert mindegyiken volt valamilyen márkajelzés, vagy bármi, amitől nem volt egyszínű. Úgyhogy ebből még veszek majd párat.

Amikor először megkeresett az Ibanez, álomajánlatként beszéltél róla. Tavaly viszont már Japánban, az ő fejlesztési részlegükön mutattad be az egyik új hangszerüket. Mikor érezted először, hogy ez kezd megfordulni, és már a te neved is értéket jelent nekik?

Abszolút, igen, álomajánlat volt. Azt viszont nem tudom, hogy ez megfordult volna, mert ez azért nincs így kimondva, de remélem, hogy már az én nevem is jelent nekik valamit, és az, hogy külön hangszereket gyártanak nekem, azért jó jel. Tavaly Japánban videót is forgattunk, és kaptam tőlük egy kézzel készült japán hangszert.
A hosszú távú célom egy saját signature modell, ami kereskedelmi forgalomban is kapható. De ez hosszú folyamat, és szerintem még nem tartok ott. Vannak a top előadók, aztán szépen sorban a többiek, én pedig globálisan valahol középen vagyok. Tíz éve dolgozunk együtt, és ha sikerül ezt a kapcsolatot jól megtartani, talán pár év vagy akár tíz év múlva eljutok oda. Igazából mindegy, mikor. Ha nem történik meg, az sem tragédia, de még bele kell tennem nekem is a melót.

Volt már olyan, hogy te javasoltál a gyártónak technikai változtatást egy gitáron?

Nem, én ennyire nem értek hozzá. Nem vagyok nagy gitárszakértő abból a szempontból, hogy maga a hangszer fizikailag mitől olyan, amilyen. Én általában azon játszottam, ami volt, megszoktam, és inkább én alkalmazkodtam hozzá. Vannak, akik nagyon specifikusan tudják, hogy mi az, ami nekik jó.
Nyilván nekem is vannak kényelmi szempontjaim, hogy milyen legyen a nyak vagy a húrláb, de azt sokszor nem tudom, hogy valami mitől jó vagy nem jó. Ha pedig valami útban van, azt nem szeretem. Például a hangerőpotmétereket szoktam átrakatni.
Van egy angol srác, aki turnézik is velünk, ő készíti elő a gitárokat, és nagyon sok technikai dologban segít. Ha valami nem jó, azt megbeszéljük, és végül vele találjuk ki ezeket, mert ő tényleg ért hozzá. Én meg játszom rajta, és a kettőből tök jól össze tudjuk rakni, hogy mire van szükség.

Photo by Szabo Zoltan

Nehéz nem észrevenni rajtad a rendszeres sport hatását, és más gitárosokon is látok hasonlót. Ez valami verseny köztetek, vagy csak nehezebbek lettek a gitárok, és kell hozzájuk a tónusosabb izomzat?

Szerintem most mindenki tudatosabban próbál élni, ami jó dolog. Én azért csinálom, hogy sokáig tudjak színpadon zenélni. Egy színpadi embernek legyen jó kiállása és jelenléte, ne az legyen, hogy egy elhagyott, dagadt alkoholista nyomatja. De nem csak a látványért csinálom. Szeretem jól érezni magam a bőrömben, és azt is, hogy amikor lejövök a színpadról, ne kelljen oxigénmaszk csak azért, mert futottam egy picit. Turnén is edzünk a dobosunkkal, aki nagyon ki van pattintva, és tanítgat engem. A pingpong heti egy-kettő, terembe háromszor-négyszer járok, ha pedig nincs rendes edzés, futok vagy ugrálókötelezem. Igazából csak idén kezdtem ezt ennyire komolyan venni, és még nem vagyok százszázalékos. Most is tettem egy kis cukrot a kávéba. Még akklimatizálódom ehhez az életmódhoz. Az edzésben óvatos vagyok, mert egy sérülés miatt nem tudnék koncertezni. Figyelek az ízületeimre és a tartásomra, nem akarok egy súlyt ráejteni a kezemre. Ez is tanulási folyamat, mint a gitár, és ugyanúgy lehet benne frusztrálódni, ezért örömöt is kell hagynom magamnak. Az ugrálókötelezést a Covid alatt kezdtem, mert ezt otthon is lehetett csinálni. Tök rákattantam, öt-hat éve csinálom folyamatosan. Háromezer ugrás húsz-huszonöt perc, bemelegítéssel fél óra. Most már súlyzókat is viszünk magunkkal, úgyhogy turnén is ugyanúgy tudok edzeni, mint itthon. Sokat hozzáad a naphoz, hogy az ember aktív, és közben magáért is tesz.

Ha most itt ülne veled szemben az a Máté, akit én még az Arlói-tónál láttam, mit mondanál neki? Mi lepné meg legjobban abból, ahová azóta eljutottál?

Egy kicsit azt mondanám neki, hogy nyugodjon meg, jó lesz minden. Nem kell mindenen szorongani, mindent túlparázni és annyira görcsösen csinálni. De valószínűleg ugyanezt mondanám tíz év múlva a mostani magamnak is, mert hajlamos vagyok túl komolyan venni a dolgokat. Nyilván ettől is lép előre az ember. Akkor még nem volt ennyire tiszta képem arról, hogy mit akarok. Én már azzal is elégedett lettem volna, ha egy ismert magyar zenekarban játszom. Budapestre akartam költözni, és nekem az már egy nagyon jó életnek tűnt. Ehhez képest ez egy kicsit túlment azon, amit elképzeltem. Sosem vágytam elképesztő nagy sztárságra, és most sem. Nagyon jól elvagyok azzal, ami van, és közben rengeteg mindent kipipáltam már a bakancslistámról. Például azt sem gondoltam volna, hogy egyszer a Tankcsapdával fogok játszani. Akkoriban még vonattal mentem Pestre a koncertjeikre, vagy Miskolcon és Barcikán néztem őket, aztán húsz évvel később ott állok velük a színpadon. Ezekre egyáltalán nem számítottam. A nagy külföldi fesztiválokkal meg az a furcsa, hogy én még nézőként sem jutottam el ilyenekre. A többiek a zenekarból tizenévesen jártak a Wackenre vagy a Summer Breeze-re, úgyhogy nekik nagy dolog visszamenni oda főzenekarként a nagyszínpadra. Nekem nincs meg ez a lelki kapcsolódás. Sokkal nagyobb poén volt Miskolcon az Adyban játszani, mert oda én is jártam gyerekként. Ezek a dolgok annyira túlmentek azon, amire régen vágytam, hogy már csak próbálom jól megélni őket. Persze, kurva jó, élvezem a pillanatot, de nem hatódom meg azon, hogy „úristen, itt vagyok”. Másnap hazamegyek, eltelik egy-két-három nap, lecsillapodnak az élmények, aztán megy tovább az élet.

Mi az utolsó három album, amit utoljára hallgattál?

Az a baj, hogy albumokat nem nagyon hallgatok, inkább playlisteket. Most megint ráálltam a modernebb metalra, ilyen Architects-jellegű zenékre. Sok német rapet is hallgatok, például Avie-t, meg Balázsékat, podcastokat. Most pedig sok Alestormot, mert újra kell tanulnom olyan dalainkat, amiket már tíz éve nem játszottunk. Mindig az a kedvenc zenekarom, amit éppen meg kell tanulnom.

Ez is érdekelhet

Kövess minket!

2,844RajongókTetszik
1,731KövetőKövetés
44KövetőKövetés
64KövetőKövetés
1,348FeliratkozóFeliratkozás