Búcsú a Blueskirálytól – In memoriam Deák Bill Gyula

2026. szeptember 17-én, életének 77 éves korában meghalt Deák Bill Gyula, a magyar blues koronázott királya. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy az egész országot megrendítette ez a hír, köztük szerkesztőségünk tagjait is. Hárman az alábbi írásokkal emlékszünk a legfeketébb hangú fehér énekesre:

Lusztig Tibor megemlékezése

Meghalt Deák Bill Gyula! Először el sem akartam hinni! Utána, mikor elért az agyamig, hogy ez tény, akkor a sírás kerülgetett. Egyszerűen hihetetlen. Ráadásul a párom pont a minap mondta, hogy decemberben koncertet ad nálunk a 17. kerületben a Riz Levente Sportcsarnokban, amire fel is villanyozódtam. Még csak messzire sem kell menni érte, házhoz jön! De sajnos mégse, mégse jön házhoz, mert már nincs köztünk! Ezt nem hiszem el! EZT NEM AKAROM ELHINNI! Ez az év borzalmas! Már mondtam itt a szerkesztőségben, ahogy sorra jöttek zenészek halálhírei, hogy mi van itt? Milyen év ez? Egy halálhírre nem lehet felkészülni, egyszerűen nem számítasz rá. Egyszer csak ott van és letaglóz. Most is alig jutok szóhoz, annyira lesokkolt.

De milyen is volt Bill kapitány? Ezt a kérdést ketté lehet bontani: hogy milyen ember és milyen zenész? Nem ismertem személyesen, ezért relevánsan nem tudnék nyilatkozni, hogy milyen is volt hétköznapi emberként, de azt láttam, hogy hogyan viselkedett a színpadon, és itt rögtön összekötném a második kérdéssel, hogy milyen zenész volt. Egy szóval válaszolok: FANTASZTIKUS! A zene az élete volt, és ezt a színpadon 100%-ig visszakaptuk tőle. Mint ember, élt-halt a közönségért és ezt a színpadi előadásaiban abszolút meg is valósította. Úgy volt vele, hogy amíg él és mozog, kiszolgálja a közönséget. S tudjuk, hogy a mozgásban igencsak korlátozva volt, de már, amikor nehezére esett az állás, akkor is egy széken ülve adta elő koncertjeit, csak hogy a szeretett közönsége közelében legyen. De a széken nem bírt sokáig megmaradni. Hajtotta a vére, hajtotta az, hogy a színpad egy előadásnak van teremtve, s ott nem lehet egész este ülni. Én utoljára 2024 nyarán a Balaton északi partja közelében lévő Hegymagason láttam fellépni, s minden második számnál „felugrott” a székről és a színpadnak, a ritmusnak és a közönségnek élt. Imádta a közönséget, és élvezte azt, hogy a közönség imádta őt. Néha volt olyan is, hogy az imádat bezsebelézsét még egy kicsit túlzásba is vitte. Egy régi Sziget fesztiválos koncerten – emlékszem –, egy sátorban hajnalban már utolsónak lépett fel, már nem is voltunk sokan, nyilván olyan későn a közönség már fáradtabb és visszafogottabb is volt, de ő minden egyes szám után feltette a kérdést: Ki a király? Ez akkor egy idő után már idegesítőnek is hatott, de neki mindig kellett a visszajelzés, hogy amit ő ad a közönségnek az célba ért-e, s a publikum éreztesse, hogy igen, nem csak ott van a színpadon, hanem amit előad, az igenis tetszik mindenkinek. Ez Hegymagason is megvolt, hogy a közönség minden egyes rezdülését, ovációját megköszönte, és látszott rajta, hogy milyen jól esik neki.

Én, mivel már idősebb vagyok, a korai időszakában is igen aktívan figyeltem pályafutását, hiszen a Hobo Blues Band zenekarban először vendég volt, aztán oszlopos taggá avanzsált, s feltűnt, hogy nem mindennapi hangja van. Nem rajongtam teljes mértékben a bandáért, de azért hallgattam őket, ám főleg Bill kapitány hangja miatt, mert az isten is blues énekesnek teremtette őt. Egy zseni volt ebben a kategóriában, a vibrató, amit a kitartott zenei hangok végén produkált – élményszámba ment. Az 1983-as év különleges és mérföldkő volt számára és nekünk rajongóknak is, hiszen ekkor kezdte el szólókarrierjét, míg augusztusban eljátszhatta és elénekelhette Torda táltos szerepét az István, a királyban. Aki látta/hallotta ezt az előadást (és ki nem?), az sose felejti el ott az ő hangját. És hogy lehetne elfelejteni ezt a hangot, amikor ezt közvetlen közelről, testközelből is meg lehetett tapasztalni, például az Old Man’s Music Pubban, Budapest belvárosában, ahol kellemes sörözés közben élvezhettük a magyar blues király előadásait. Azt hiszem ez is egy örök emlék marad!

Most, 2026-ban – két év után – annyira tökéletes lett volna decemberben, a karácsonyhoz közelítve újra egy jó Deák Bill koncerten részt venni, azt a király hangot újra hallani, ám sajnos Istennek más tervei voltak vele. Úgy tartja a mondás, hogy Isten útjai kifürkészhetetlenek, így sose tudjuk előre, hogy milyen sors vár ránk, de Bill kapitány életére visszatekintve, azt gondolhatná az ember elsőre, hogy a mindenható igen rossz sorsot szánt neki, hiszen már 11 évesen elvesztette a bal lábát, de ő ezen túl tudta magát tenni, és egy fantasztikus zenei pályafutással teli életet élt. Isten valamit elvett tőle, válaszul viszont ő ezer és ezer gyönyörű percet adott a magyar népnek, a rajongóknak.

BILL KAPITÁNY, KÖSZÖNÜNK MINDENT ÉS NYUGODJ BÉKÉBEN!

Szabó Róbert megemlékezése

Huszonéves voltam, épp lebzseltem a koncert előtt a legendás kaposvári Szivárvány klubban, ahol a párom dolgozott akkoriban. Egyszer csak odalépett hozzám a hangmérnök srác azzal, hogy baj van: megbetegedett a fénytechnikus, be kellene ugranom kapcsolgatni kicsit a lámpákat ritmusra. Egyetlen szigorú utasítást kaptam: semmilyen körülmények között ne világítsak a Kapitány szemébe! Mondtam neki, hogy fogalmam sincs, hogyan kell csinálni, de rendben, GO. A koncert végül gond nélkül lement. Amikor véget ért a buli, és Bill pakolgatott a színpadon, odaszólt nekem: „Köszönöm szépen, hogy beugrottál. Gyere, igyál egy kortyot!”  és megkínált a híresen, meleg whiskeyjéből. Az ezt követő huszon pár évben vagy harminc koncertjén fordultam meg, de akárhol futottunk össze, mindig úgy köszöntött, mint egy régi ismerőst. Ilyen ember volt a mi Bill Kapitányunk: egy őszinte, csupaszív ember.

Most, hogy hetvenhét éves korában elhunyt, a magyar zenei életben pótolhatatlan űr keletkezett.  Egy legendás hang némult el, az a karcos, őserőtől duzzadó orgánum, amely évtizedeken át egyszerre tudta felszaggatni és begyógyítani a lélek sebeit. Nem véletlenül illették a legnagyobb elismeréssel, amit ebben a műfajban adni lehet: ő volt a legfeketébb hangú fehér énekes. Hangjában ott hömpölygött a Mississippi iszapja, de ugyanúgy benne volt a pesti aszfalt minden fájdalma és keménysége is. Bill Kapitány nemcsak korszakos zseni volt, hanem mindvégig egyenes, igaz ember maradt. Sosem szédítette meg a hírnév, és mindig pontosan tudta, honnan indult. Számára Kőbánya nem csupán egy kerület volt, hanem maga az élet, a gyökér és az identitásának szimbóluma. Állhatott világot jelentő deszkákra, ünnepelhették tízezrek, ő mégis megmaradt annak a csibésznek, aki a munkásövezet karakánságát és őszinteségét vitte magával mindenhová. Kőbánya örökre az otthona, a menedéke maradt, ahová a legnagyobb sikerek után is hazatért. Pályafutását legendás dalok és klasszikus rock, illetve blueslemezek hosszú sora szegélyezi, amelyek a magyar könnyűzene legszebb fejezetei közé tartoznak. Hangja és jelenléte a hazai rocktörténelem legnagyobb műveinek nélkülözhetetlen alappillérévé vált. Felejthetetlen, alakítást nyújtott az István, a király sámánjaként, Tordaként, akinek éneke kitörölhetetlenül égett bele generációk emlékezetébe. Ugyanilyen megkerülhetetlen és sorsfordító szerepe volt a Hobo Blues Band korszakalkotó Vadászat című lemezében is, amely az ő előadásmódjával vált teljessé és halhatatlanná.

Nyugodj békében, Bill Kapitány!

BILL A KIRÁLY!

Szénégető Richárd megemlékezése

Szabályosan gyűlölök nekrológot írni. A legtöbbet félbehagyom, elfelejtem, nem tudom megírni, bármennyire szeretném. Most azonban muszáj írjak pár gondolatot, mert egyszerűen feszít, kikívánkozik. Tudjátok mi a baj? Az, hogy aki nem rajongott soha, nem fogja megérteni, mit érez, akinek elmegy egy bálványa. Nos, nekem Bill több volt, mint egy bálvány. A barátom is volt mellette. Sokat dolgoztunk együtt. Volt, amikor nem jó hangulatban, összemorogva, de végigcsináltuk. Egy ilyen eset volt, ami után Gyula bácsi felhívott és bocsánatot kért. Őszintén. Erre csak kevesek képesek, de ő megtette. Mai fejjel nézve már egészen nevetséges az az eset. Főleg annak függvényében, hogy azóta mennyiszer dolgoztunk, lógtunk együtt. Ő volt az, aki felhívott karácsonykor, húsvétkor, névnapon, születésnapon, csak úgy is. Mindig volt egy-két jó szava, akkor is, ha éppen neki is megvolt a maga baja. Szegény Molics Zsoltitól kaptam egyszer egy batikolt Lynyrd Skynyrd pólót és egy pénztárcát. Egy instrukció volt csak: Bill meg ne lássa. Kérdésem, miért, csak annyit felelt: ő hozta neki az USA-ból és lehet, megsértődne, amiért tovább ajándékozta. Nyilván lebuktam vele, mire Gyula bácsi azt mondta, te kis majom, hát nálad ugyanolyan jó helyen van! És ittunk rá egy áldomást.

Legutóbb pár hete beszéltünk, tele volt tervekkel és megbeszéltük, végre nekiállunk valamikor a könyvnek is, amit vagy öt éve beszéltünk. Nyáron kivételesen csak egyszer találkoztunk, a Fezenen, ahol leköszönt nekem dal közben a színpadról, amikor meglátott. Ott, abban a pillanatban elözönlettek az emlékek. Eszembe jutott, amikor a budafoki piacon megvettem a frissen újrakiadott Bill kapitány blues cirkusza kazettát. Mai napig azt tartom az életműve csúcsának. Ahogy elkezdődik azzal a Skynrdtől kölcsönzött riffel, ahol megszólal a Fekete vonat blues, amit évek óta kértem, tegyék vissza a setlistbe, az az érzés örökre elkísér majd. Hiába ismertem akkor már egy csomó HBB lemezt, nekem ez volt az őshatás vele kapcsolatban, és marad is. Millió és millió gondolatom van, amit leírnék arról, hogy fejtettük meg mindig a közös kedvenc Skynrdöt, a Black Label Societyt, vagy éppen miért is kezdtem el miatta újra Hendrixet hallgatni. Baromi szerencsés vagyok, mert az életem szűk negyven éve alatt sokszor jutott ki olyan élet, olyan emberekkel, amiről mások csak álmodhatnak. Erre éppen ő világított rá egyszer, amikor azt mondta nekem: „Fiam, ne pazarold el a tehetséged. Te lehetnél a legjobb, hát legyél is. Nem mondom ezt bárkinek, csak aki megérdemli. Na, gyere, ölelj meg és legyél hálás a Jóistennek, mindig!” Bevallom, sírtam akkor. Sírok most is. Gyula bácsi, már most hiányzol. Kérlek, ha még találkozunk, de érzem, fogunk, énekeld el nekem a Fekete Holdat is a Fekete vonat blues mellé. Ölellek. Köszönök mindent. Legyen könnyű neked a föld!