Dolce vita, ha még mindig ilyen metalzenekarok bukkannak ki az olasz csizma szárából, mint a power metalban utazó Elettra Storm. Ugyan nem mondhatjuk azt, hogy még ropog, olyannyira friss, de azt sem állíthatjuk, hogy a metal almanachokban oldalak lennének tele a munkásságukkal, hiszen 2025 októberéig csak egy lemezük jelent meg. Azt nem tudni, hogy kicsoda Elettra (a név jelentése ragyogó, fényes), csak annyit, hogy a fiatal zenészek által körbevett – Matteo Antoni (gitár), Francis D. Mary (gitár, ének), Davide Sportiello (bass, billentyűk), Matteo Norbedo (dob) – Crystal Emiliani énekesnő áll a 2023-ban alapított projekt élén, s úgy vélem, hogy ő elég erősen tarthatja a gyeplőt a kezében, amit számomra a lemezborítók vélnek igazolni. A 2024-es lemezen gyakorlatilag csak az ő fotója van, míg az idein egy rajzolt női alak, akibe nagyon is belelátom Crystalt. Énekhangja általában nem túl magas, s nem túl tolakodó ehhez a stílushoz, igencsak érvényesül a többi zenei elem is. De hála istennek, nem mindenütt csak ő akar szerepelni, több számban is maga mellé engedi Francist, ami nagyon jót tesz az összhatásnak.
Példaképnek olyan együtteseket említettek meg, mint például a Rhapsody of Fire és a Stratovarius, míg témáiknak a fantasy világot jelölték meg. De ne gondoljuk azt, hogy a számok mondanivalója csak olyan felületes sémákra épül, mint az angyalok, démonok, istenségek, hősök viszálya és csatája – mint ahogy a mesékben szokott lenni –, hanem a sors, a szabadság és az élet-halál feszegetése is bele van csempészve gondolatvilágukba.
Az első lemezük igencsak lelkes fogadtatásra talált a stílust kedvelők táborában, s nem is kellett sokat várni a következőre, így azt reméltem, hogy a sikert meglovagolva hétmérföldes csizmával lépdelnek tovább a megkezdett úton. Nem is fogta vissza magát a csapat, folytatták az energikus, modern elemekkel is megtűzdelt hangzásvilágukat.
Az első számukkal (Endgame) azonnal bele is csapnak a lecsóba, megmutatva, hogy bizony nem fogyott az egy éve megkezdett lendület, s így már rögtön az elején tudatják velünk mit is várhatunk ettől az albumtól.
Ha azt gondolnánk, hogy az első szám után egy kicsit fellélegezhetünk és egy picit pihenhetünk egyet, akkor tévedünk, ugyanis a The Secrets of The Universe tipikus speed/power metal, ami kihozza az emberből az „állatot”. Nem nehéz elképzelni, hogy a koncerteken ennél a számnál a közönség által a pogózás lesz a középpontban.
A következő, a Hero Among Heroes egy középtempójú fülbemászó dal – talán az album legnagyobb slágere –, ahol először hallhatjuk Francis hangját. Szerintem mindig jó, ha többen is tudnak énekelni, ami itt is nagyon jól megmutatja az erejét, mert a két különböző magasságú énekhang remekül kiegészíti egymást a felhőkbe emelve a dalt.
A Blue Phoenix-nél a srácok újra ráléptek a gázpedálra, s a felgyorsult dallamot időnként remek érzékkel pompás gitárszólókkal bontják meg, így megtoldva az amúgy sem unalmas számot.
Gyönyörű, lassúbb tempójú nóta a Ride The Rainbow, ahol ha lehet mondani még jobban érvényesülnek az énekhangok, a halkabb, érzéki zene tetején. Az időnként bejövő kórus és Francys hangja tökéletesen kerekké varázsolják a művet.
A Master of Fairytales-nél az ének rögtön az elején minden bevezető nélkül berobban az képünkbe, mint egy Alien arctámadó, de a gyors, tekerős kezdés ellenére időnként azért egy picit visszavesz a tempóból, mintha hullámvasútaznánk a dallamok szárnyain. Nem mellesleg egy-két remek, pörgős, szólóval hatalmas lökést is adnak ennek a száguldásnak.
A One Last Ray Of Light a leglassabb elem ezen a lemezen, ami fantasztikus gitár és szinti bevezetővel indul. A kiugró húrpendülések végig velünk maradnak, melyek így egyedivé teszik a hangzást, már-már unplugged hatást kölcsönözve. Crystal hangja itt szárnyal legjobban, megmutatja, hogy a magas hangok sem állnak távol tőle. A dal élet-halál témája kőkeményen inspirálhatja, mert itt jön ki leginkább a női énekhang érzelmes teljesítménye.
A Judgment Time Davide jó kis basszus bevezetőjével indul, s miután belép a többi hangszer is, ismét kettős énekek hallhatunk végig, aminél itt is kibontakozik, hogy mennyire jó, ha egy együttesen belül többen is tudnak a hangszálaikkal bánni.
Az utolsó szám, az If The Stars Could Cry méltó lezárása ennek a 41 percnek, ahol Crystal kiemelt hangjához Francis remek kíséretet ad, amit csak fokoznak a fantasztikusan eltalált riffek, miközben a szintetizátor zongorabetétje remekül egészíti ki ezt a darabot. A legvégén az egyre elhalkuló gitár tökéletes befejezése az egész albumnak.
Elettra Storm nagy tisztelettel nyúlt a power metal stílusához, és remekkel érzékkel csak emeli annak nimbuszát. Aki tavaly felfigyelt az együttesre, akkor az idén is rajongó marad, hiszen az Evertale album méltó folytatása az előző lemeznek, érzésem szerint előbbre is léptek egyet, mert ez mű tökéletes egységet mutat, miközben Crystalék kezdenek kiépíteni maguknak egy felismerhető hangzásvilágot. Most elmaradt az igazán kiemelkedő sláger, mint az Origin of Dreams az előző korongról, viszont annyira kompaktul sikerült az egész, hogy a végére sem érzünk kifáradást, ezáltal folyamatosan fenntartva a figyelmet. Szép jövőt jósolok nekik, hiszen a stílus jegyeit fantasztikusan felhasználják és tovább viszik, illetve sikerült valami olyat letenniük az asztalra, ami bőven bizakodásra ad okot.
8/10